villámkritika
Elfogultan
Jövőképtelen
(VMG-KIMI 12. d., Budapest)
Úgy gondolom, szégyellheti magát az egész csoport, élén a rendezővel, hogy budapesti lakosként, és
színésztanoncként még nem jutott el hozzám az a lehetőség, hogy megnézzem ezt az előadást. :) Nehéz
megszólalni (még nehezebb írni) az előadás után, és ezzel láthatóan nem csak én vagyok így. Mindenki
érintve van, a kérdés csupán, hogy mit szelektál az ember magának az őt körülvevő helyzetből. Tetszik
a rendszer, nem tetszik, vélemény és kritika mindig van, kell, hogy legyen.
Nem visít, ha nem húzod a farkát. Szokták volt mondani nagyapáink. Hát most húzzák, de rendesen, és
mindenki befelé izzadja a mérgét, fosik szólani. Mert fosni kell. No de ha már tisztáztam a pártállásom
(ami amúgy nincs), hát szólnék pár szót a megvalósításról. Több VMG-s előadást volt szerencsém már
látni, így talán kijelenthetem, hogy a megszokott színvonalhoz méltó előadást hoztak létre. Hiába a
nagy akarás ugyebár, ha nyögés a vége, itt a nyögést inkább helyettesíteném a katarzissal, ha van ilyen,
szóval nem hiába a hiába.A maszk, a bábtechnikák, a stilizált mozgások a keleti színházak
hagyományait idézik. Ezeket az önmagukban is erős színpadi rendszereket, itt nyugaton (?) sokszor
nagy mellényúlásokkal veszik használatba. Az előadás során ezeknek az eszközöknek az arzenálját
láthattuk, és nem lett tőle giccses, vagy nehezebben fogható. Olyan színpadi nyelvet teremtettek a
rendezők és a játszók, amilyet én még nem láttam. Nem látok kifogásolni valót a megvalósításban, a
szőrös szájúak biztos tudnak mondani, én ehhez kevés vagyok, és úgy érzem, ez a meló nem is érdemli
meg. Nagy pallosa a diákszínjátszó zsűriknek a „mi közük van a diákoknak az előadáshoz?”-kérdés
feszegetése. Nem kérdés, hogy a játszók érintettek a témában, nem csak mert kimondják, hanem mert a
néző érzi az előadásból. Itt nem eszköz a diák a rendező önkényes gondolatainak a közléséhez, itt
mindenki üzenni akart.Kódolt üzeneteket kaptunk, melyeket ha nem fejtett meg valaki, hát nagyot
kacagott, ha pedig vette az adást, akkor elszégyellte magát azon, hogy muszáj kacagnia. Gyönyörűen
ocsmányak a maszkok, szépen mozognak a bábok az apróktól a fehér „valakiig”, a jelmezek
minimalisták és nagyon kifejezőek. A maszkokkal társított tipizált mozgások, és torzított hangok
együttes játéka szörny tükörképét adja a valóságnak.
Úgy kiemelnék jeleneteket, de hát mindet nem lehet. Úgy kiemelnék játszókat, de hát mindet nem
lehet. Na akkor vegyétek úgy hogy kiemeltem mindent és mindenkit, már ha számít.
Köszönöm a kortárs színházi minőséget, a kurázsit, hogy szóltok mások helyett is, igenis rajtunk
fiatalokon áll jövőnk. És hogy szólni érdemes, bizonyítja a véget nem érő tapsorkán, az elsumákolt
könnycseppek, és a következő előadásra battyogó torokgombócok.
Kecskemét, 2012. április 21.
Kultúr Rozi
FORDÍTSD MEG A LAPOT!!!
R O M M A G Y A R
Jövőképtelen
(VMG-KIMI 12.d, Budapest)
Észrevesszük-e, hogy évek óta fel van túrva Budapest belvárosa? Észrevesszük-e, hogy a „rücskös buzi” kamasz
kölkünk comingoutolni készül? Észrevesszük-e, hogy azok a bizonyos mindenkoriak már nem mondanak semmit,
amikor hozzánk intézik szavaikat a pulpitusról? És észrevesszük-e még, hogy az a zűrös, érthetetlen, és egészében
átláthatatlan világ, élet, ami körülvesz bennünket „mi magunk vagyunk”?
A „táltos” mesél – de amiről szól, az „nem az idők kezdete előtt történt”, hanem most van. Benne vagyunk a
létfeledettségben, és nem tudunk kivülről reflektálni a világra, mert világtalanok vagyunk. Ekkor jön egy Perényi
Balázs, egy Somogyi Tamás, és spotfénnyel megvilágítják előttünk, amit eddig nem sikerült a sötétségben felfedezni:
hogy lassan szörnyekké válunk. Az arcokat eltakaró csúf, groteszk maszkok, a realitásból kiszakadt mozgás, az
eltorzult emberi cselekedetek arcul csapják a nézőt, röhögünk, de azért éppen ideje elgondolkodni néhány üzeneten.
Hogy milyen is Budapest fölülről nézve, milyennek látja egy kívülálló. Hogy milyen az a világ, ahol az emancipált és
öntudatos évák már nem érzik anyának – ó ádám – magukat. („Elvetetem a nem gyerekünket.”) Hanem elkapartatják
magzataikat, aztán hófehér ruhában össze-összezuhannak. „Érzékelhettünk” egyfajta általános politikai-társadalomkritikai felhangot is, az európai, meg amerikai erkölcsi normarendszer megbomlásának gúnyos, groteszk,
helyenként mármár abszurd eszközökkel való sugalmazását. De ne ködösítsünk tovább. Ez a színházi formanyelv, ez a
fajta hatásmechanizmus inkább hatott az érzékeinkre, mint a tudatunkra, ezért nehéz elemeire bontani egy-egy jelenet
működését. A magántulajdonát torkaszakadtából védelmező (szerintem) csöves, aki azt üvölti: „az én autóm, az én
csekkfüzetem”, stb, olyasmit birtokol csupán, aminek emberek nélkül semmi jelentősége sincs. Ugyanez a birtoklás-fétis mutatkozik meg a disznósajtképű kislánynál, aki az épp megválasztott képviselő-apucitól színházat, kórházat,
hadsereget kap, hogy aztán úgy játszhasson az emberi életekkel, hivatásokkal, ahogy éppen kedve tartja. Ez az
embertípus elvárja a színművésztől, hogy a színpadon Pikachu mozdulatait másolja, elvárja, hogy olyan tisztségeket
tölthessen be, amihez esetleg köze sincs, és nem tűr ellentmondást senki részéről.
A kis fehér emberke, a tiszta, a jó, aki látja ezt, aki nem tesz semmit, kontrasztanyagot képez, általa válik
érthetővé, hogy miért nem mehetünk el a káromkodó, terhes nő mellett, az ótvaros-bunkó pesti kutyát sétáltató
párocska mellett, akik belekötnek másokba ok nélkül – és ez tényleg megtörténik a fővárosban – , hogy miért nem
hagyhatjuk most már annyiban saját barátaink kivándorlását az országból, és az idegenben magyarul beszélni rettegő
nem magyarországi magyarok szenvedéseit. Az ország kifosztásáról, ellopásáról már nem is beszélve – („négy
dzsippem van”). Persze vannak ellenzékiek: „fiatal magyarok rázzák az utcán” tüntetés címszó alatt, mert nem
mehetnek egyetemre – apró kicsi fehér emberkék, akik később elvándorolnak, és angolul éneklik majd a Szózatot.
Az előadás fegy antasztikus csatornán keresztül ömleszti ránk ezt az eszméletet, páratlan rendezői
eszköztárral, erős színészi megoldásokkal. A darab menetének fragmentáltsága nem zavaró, épp ez járul hozzá a
lehető leginkább ahhoz, hogy nagydózisban kapjam a problémákat. Perényiék és a csoport nem szándékozik
alternatívát felállítani, nem azt akarja megmondani, hogy hogy lenne jó, hanem csupán annyit, hogy ez így nem az, és
hogy miért. Az, ahogy lecsapódik bennünk egy-egy jelenet szintézise, maga az üzenet – ez nem közvetlen és nyílt,
ezeket az üzeneteket mindenki más szinteken tudja dekódolni. Remélhetőleg mindenkinek sikerült.
Kecskemét, 2012. április 21.
Kollár Zsuzsi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése