villámkritika
Tükörjáték Játékországban
BABASZOBA
(NNÁ-KIMI-11b, Budapest)
A Babaszoba cím alapján egy színjátszófesztiválon hajlamos az ember először Ibsen híres művét várni,
ám most szembementek az elvárásainkkal, bár már a programfüzet tudtunkra adja, hogy ezúttal a fenti
cím alatt egy Lewis Carroll Aliz-történeteinek mozgásszínházra alkalmazott variációjával van dolgunk.
A jól ismert történet(ek)et sokszor és sokféleképpen feldolgozták: film, animáció, színmű vagy
éppen videojáték formájában. A mű elidegeníthetetlen fantazmagórikussága, illetve játékos
szimbolikussága erre megadja az alapot és a lehetőséget, hogy mindig máshonnan és máshogyan
építsék fel az újabb és újabb adaptációkat, úgy, hogy alig van köztük csak a szolgai hűségen, tehát
teljes mértékben az eredetihez visszanyúló alkotás (talán az egy szem Disney-rajzfilm a kivétel). Most
sem volt hiábavaló, vagy éppen unalmas a feldolgozás, bár itt a „feldolgozás” szó csalóka lehet, hisz az
eredetiből talán 2-3 jelenet és néhány utalás maradt csak meg, bár azok a leghíresebbek és az eredeti
lényegéhez tartoznak. Már rögtön az indulás felvezeti ezt a rendezői stratégiát, a zseniális
színpadberendezéssel, amely egyrészt a mennyezetről lógó groteszk babák (ha elfelejtenénk őket,
gondoljunk csak a Toy Story I. eltorzított gyerekjátékaira), illetve az eredeti mű korának hangulatát
felidéző fotelekig. Két fotelről van szó, elrendezésükkel rögtön leszögezve, hogy itt nem csak az Aliz
Csodaországban szolgál eredetiként, hanem a második rész, az Aliz Tükörországban is. A
tükörmomentum pedig a kezdetektől a lezárásig fontos szerepet kap, mind a történések, a mozdulatok
szintjén, mind pedig a darab szerkezetében is.
A groteszk babák által megjelenített aspektus szintén kettős, hisz egyrészt a gyermeki én is
megjelenik, másrészt a – rendkívül fontos szerepet betöltő – őrültek házi hangulatot is, amire ráerősít
később a háttérben megjelenő NEM VAGY EGYEDÜL-felirat, valamint az erőteljesen jelenlévő zenék,
amelyek közül nem egy a gyermekkorunkból ismert felhúzós játékok muzsikáiból kiindulva váltak
horrorisztikus dallamokká.
A színészek – vagy ez esetben táncosok – (talán mindkét kijelentés helyes) mozdulataira is
végig igaz volt a tükörjáték, nemegyszer egymás mozdulatait utánozták, ez esetben csak a világos és
sötét színek örökös ellentéte jelezte szembenállásukat, hisz két oldal szembenállása jelenítődik meg, a
tükör két oldaláé, az egyik oldalon a pikk, a másik oldalon a kőr kártyák (vagy a Tükörországra utalva
a fekete és fehér bábuk, bár ez inkább csak szimbolikusan, a táncosok egymást irányító mozdulataiban
van jelen, semmint konkrét utalások szintjén, mint ahogy az a kártyalapok jelmezként való
felhasználásával is történik). Ugyanakkor a tükrök rendjét számtalanszor megtörik az egymás ellen
irányuló indulatok, a folyamatosan jelenlévő halálfenyegetés, valamint az idővel színpadra kerülő
szexualitás is, és itt felmerül a kérdés, amely további alapművek után kutat: a férfiak rendszerint a
játékbaba és a hús-vér test formái között váltogatnak, esetleges Diótörő allúziókat is felvetve.
Ugyanakkor a Bolond Kalaposnál való teázás, illetve az ellenséges királynővel való csatajelenet
kétséget sem hagy, melyik az a mű, amiből a legtöbbet merítettek, még ha az erőteljesen jelenlévő
pszichotikus ábrázolások néha ezt kétségessé is teszik. Azonban ezek pusztán mozgással, zenével és
fénnyel megjelenített ábrázolása olyan hatékonynak bizonyul, hogy képes lekötni az eredetit alaposan,
vagy éppen egyáltalán nem ismerő nézőt is.
Az őrült lázálom végül véget ér Aliz számára, ám még ekkor is kínozzák a felhúzós babaként
rángatózó látomások, mígnem felcsendül a darab elején is hallott skandálás, és feltűnik a fényt adó
lámpa, láthatóvá téve az őrület romjait: a játékok szétdobálva, a kártyalapok szétszórva. Aliznak
elkerülhetetlenül szembe kell néznie őrületével.
Kecskemét, 2012. április 21.
Füzi Péter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése