Kabócák: Vallomás

villámkritika

Arcok. Harcok. Kudarcok.

Vallomás

(Kabócák, Pécs)

Arcok.  Beléptem a színházterembe, és a helyemet keresve azon gondolkoztam, hogy mi 

mindenből   lehet   színházat   építeni.   A   pécsi   srácok   elsőnek   szemétdombnak   tűnő 

papírhalomból   kialakított   teret   választották   színházuk   helyszínévé.   Ígéretesnek   tűnik, 

gondoltam, vajon milyen világot nyitnak meg előttem. Nem kellett csalódnom az először 

papírnak   hitt   szemét   egyik   pillanatban   mobiltelefon,   a   másik   pillanatban   csákó,   a 

harmadikban nyakkendő és a sort még folytathatnám. Örültem, hogy ezek a vagány arcok 

emberi történeteket hoznak létre ebben a szemét alá bújt miliőben, ahol felelős döntést nem 

képes hozni se gyerek se szülő. Mindenki a saját malmára hajtja a vizet, csak az a fontos, 

hogy „én rendben legyek”, csak az a fontos, hogy „én mit érzek”. „Gyerekek, beleszerettem 

egy másik nőbe, és itt hagylak titeket” – hangzik egy érzéstelen apuka szájából. „Szeretlek és 

te nem fekszel le velem? Hát csak magadra gondolsz?”- mondja egy srác, aki csak a saját f…

feje után megy.  

Harc.  A néhol már fárasztó szójátékok csatáját (a nyelvi humornak ezt a szintjét), sem 

Örkény, sem az előadás nem hagyja ki. Mintha meg akarnák a mutatni, hogy vegyük végre 

észre, hogy sablonszövegekkel kommunikálunk egymással, és egyetlen saját őszinte mondat 

se hagyja el a szánkat. Merész harcot vívnak mindannyian a saját történetükkel. A szó szoros 

értelmében tör-té-ne-tek, mivel az előadás jelenetei egy kissé töredezve követték egymást. Ha 

a fény lement, akkor tudtam, hogy új jelenet fog következni. Szívesebben néztem volna, ha 

hagyják a nézőt, hogy maga jöjjön rá, hogy új jelenetben van, és a jelenetek nyugodtan 

ússzanak egymásból ki-be.

Kudarc. Az egyes élethelyzetek, mint ahogyan a való életben, kudarcba fulladnak: családok 

hullanak szét, kapcsolatok mennek tönkre, szülőket kell nevelni, és a gyerekek a felnőttek. 

Érdekes kompozícióba kerülnek a helyzetek Örkény szövegei között, vagy fordítva. A színpad 

egyre tisztul, játszók egyre mélyebbre süllyednek a mocsokba, ebben a világban már a diák a 

tanár, és a tanár a diák. Státuszok cserélődnek, ordítás helyett énekre kelnek, a világ kifordul 

önmagából, a káoszból rend lesz. Mégis az az érzésem, hogy a jelentek mindössze felmutatják 

a valóságot, de arra nem akarnak reflektálni. Így a végén kissé furcsán cseng az, hogy a három 

srác olyan közhelyekkel próbálja minősíteni, összegezni az előadást, mint a kellettek volna 

„fingós poénok, vagy hónajmirigyesek”. 

Összegzésképp: Mi lenne, ha elmennék és meginnánk egy sört?

Kecskemét, 2012. április 20.

Fodcsa