2012. május 9., szerda

Müszi, Muppet Show: Az én nagyapám


villámkritika
Generációváltás
Az én nagypapám
The Muppet Show
A  fesztivál   zárásaként   a   diákszínjátszók   korosztályát   aktívan,   szinte   nap   mint   nap   érintő 
probléma feldolgozását láthattuk a színpadon – a nagyszülők és az unokák viszonyát taglalta 
ugyanis a pécsi The Muppet Show csoport munkája.
A téma örök, és mint a darabból is kiderült, tudományosan is aktívan tárgyalt, így nem 
igazán lehet erről a mindenki által megélt szituációról újat mondani, de nem is feltétlenül kell, ha 
ennyire frissen és humorosan tudnak a témához nyúlni, különösen, hogy itt nem a nagyszülőkön 
vagy éppen az unokákon nevettünk, hanem éppen velük. Remekül ragadták meg a mindenki által 
ismert szituációkból fakadó helyzetkomikumokat, ám ugyanakkor a darab elejétől a végéig jelen 
volt a kérdésfeltevésekre és válaszadásokra biztató hangnem, nemegyszer direkt kimondva, 
kiemelve.
Ugyanakkor sokszor eltolódtunk a morbiditás, illetve a túlságosan is hangsúlyozott 
poénok felé, ami egy idő múlva, a folyamatos ismétlések eredményeképpen a figyelem rovására 
ment. Kivétel ez alól Desiré elénekelt története, mely a leginkább felelős volt a fentebb említett 
kérdések-válaszok megfogalmazásáért, ám az ezzel szembenálló Kerozin-szám, a  Nagypapa 
punk volt, túl sokszor tért vissza és erőteljesen elütött a darab általános stílusától.
A színészeket külön dicséret illeti meg a gyors váltásokért, ahogy az unokák szerepéből a 
folyamatosan jelenlévő szemüvegek segítségével egyik percről a másikra váltak nagyszülővé, 
majd vissza. Ezen kívül egyáltalán nem is volt kellék (a gitáron kívül), ami főleg a járókeretek 
megjelenítésekor jelenthetett volna nehézséget, ám ezt is a legkisebb probléma nélkül kezelték.
Összegzésként   kijelenthetjük,   hogy   igen   dicséretes   feladatra   vállalkozott   a   darab, 
amelynek azonban csak részben tudott megfelelni, ám ezzel is igen nagy hatást és benyomást 
tudtak kelteni, ami nem csak a nézők életkorát tekintve igen pozitív, hanem a manapság uralkodó 
attitűdök szempontjából is.
Füzi Péter
2012 április 22.

Zöld Macska Diákszínpad: Szorongás Orpheum


villámkritka
Szorongás nélkül az orfeumon
Szorongás orfeum
(Zöld Macska Diákszínpad, Szigetszentmiklós)
A fesztivál második napjának utolsó két előadására rányomta a bélyegét a szombat esti hangulat: 
olyan hálás közönséget kapott a Szorongás orfeum (és az Arrabona Diákszínpad is), amilyenről 
minden társulat álmodozik.
A poénok átütő erejű kacajhullámokat indítanak el a közönség soraiban, és ez bátorságot, 
szabadságot ad a játszóknak is. A darab kitűnő választás, a jelenetek pergő ritmusa még a késői órán 
is fenntartja a figyelmet. A zenei betétek nagy lendületet adtak a produkciónak, a boldog dallamok 
alapvetően   meghatározzák   a   hozzáálláásunkat   ahhoz   a   sok   apró   történethez,   amelynek   tanúi 
lehettünk. Jól kihasználta a csoport a tehetségeket, az adottságokat:  tangó gyönyörű volt, illett az 
előadás   ritmusába,   a   bűvész   kevésbé   bájos   segítőjének   arcberendezése,   fintora   humoros   volt, 
miközben egy másik, kontrasztjelenetben ugyanez a lány teljes lélekjelenléttel és komolysággal 
átéli a drogüggő szerepét. A kezdeti jelenetben szó szerint rámtelepedett a tanítónő gyermekének 
szorongó helyzete, és innentől kezdve egy pillanatra sem tévedt el az előadás ettől az üzenettől, 
vezérfonáltól. A térhasználat ügyes volt, bár a nézőtér bejárat felőli végéből nehezen lehetett látni a 
másik oldalon játszódó jelenetek egy részét. A jelenetek többségében mindig volt valami humoros, 
miközben megmaradt a téma komolysága. Gondolok például a párkapcsolati témájú jelenetekre, a 
vacsorára, a barátnők sminkelős-beszélgetésére. Sokszor egymásba ágyazódó konfliktusok sorozatát 
láthatjuk,   gondolok   itt   az   utolsó   jelenetre,   ahol   az   önző,   bunkó   srác   beszélgetése   átfűződik   a 
cigányokkal való vitába. 
Végeredményben nem csupán a közönség alaphangulata miatt aratott ekkora sikert – mert 
igenis nagy sikert aratott a csapat – hanem azért is, mert megfelelő arányban foglalt helyet a humor 
és a komolyság a színdarabban, s mivel a játszók önfeledten és határozottan adták át magukat a 
játéknak, a nézők is gond nélkül szárnyalhattak az előadással.
Kecskemét, 2012. április 22.
Kollár Zsuzsi

HMG-KIMI 11. d: A halálratáncoltatott leány


villámkritika
A halálratáncoltatott leány
(HMG-KIMI 11. d, Szentes)
Ha nem lehetsz azé, akihez a szíved húz…
A téma, ami mindig aktuális, bár korántsem újkeletű.
A szentesiek hozták a formájukat.
A cím nem árulkodik arról, hogy nem egy napjaink béli újságcikk lesz a forrás, de 
külön   tetszik   a   sejtelmesség.   Teljesen   egyszerű,   közismert   balladára   épülő   történetet 
láthattunk nagyon erős képekben a csoporttól. A gazdag lány, aki származása miatt nem lehet 
szerelmével, hiszen választottja szegény és árva is. Általános népi történet szerelemről, amely 
halállal végződik. Azt hinnénk, hogy erről már mindent elmondtunk, ismerjük a rövidke 
sztorit. Ám talán kevesebb beszéddel és több érzéssel tudnak még újat mondani/mutatni a 
HMG-sek. A csapat együtt, közösen ábrázolja az érzelmeket, szinte alig vannak egyéni súlyos 
motívumok,   a   nyomatékot   és   a   keretet   az   egység   adja   és   a   ritmus.   Az   arcokról 
temperamentum,   fájdalom,   bánat,   kimértség   sugárzik.  A  tömeg   sodor,   akár   a   tánc.  A 
figyelmemet is csak ő viszi. A karakteres egyéni megnyilvánulások (népdalok, táncok és 
próza) őszinték, és ami óriási pozitívum: segítik a körülöttük álló „tömeg” színpadi jelenlétét, 
munkáját. A jelmezek egységesek (ezzel is a tömeget erősítvén), a kellékhasználat minimális, 
jelzésszerű és visszafogott. Díszlet nélkül játszanak a fiatalok. Mondhatni, minden az elért 
hatást segíti. A tömeg él és nagyot üt a porondon. A gimis srácok – nagy meglepetésemre – 
hiteles felnőtt, jó fizikumú férfiakká váltak a színpadon. Nőket láttam magam előtt és 
korosztályokat mű és „gagyi” jelzések nélkül. Kiemelném a táncok jelentőségét, az egyéni és 
közös énekek súlyát, a ritmus nyomatékosító és húzóerejét. Vártam, hogy az anya reakcióját 
még ha nem is láthatom, de legalább elmeséljék nekem. Vajon emelt fővel és tartással fogadta 
fiatal lánya halálát vagy zokogással? Elvégre ő, és faluja hajtották a halálba…
Az előadás végig lekötött, éreztem a problémát a bőrömön. Megrázó volt. Köszönöm 
Nektek! Elgondolkodtam a látottakon és megnyugtatott, hogy én szerencsére olyan korba és 
olyan családba születtem, ahol örülnek a boldogságomnak és nem minősítik a páromat. 
Szomorúan hangzik, de ez életeket menthet meg.
Kecskemét, 2012. április 20.
Kovács Dóri

VMG-KIMI 12. d: Jövőképtelen


villámkritika
Elfogultan
Jövőképtelen
(VMG-KIMI 12. d., Budapest)
Úgy gondolom, szégyellheti magát az egész csoport, élén a rendezővel, hogy budapesti lakosként, és
színésztanoncként még nem jutott el hozzám az a lehetőség, hogy megnézzem ezt az előadást. :) Nehéz
megszólalni (még nehezebb írni) az előadás után, és ezzel láthatóan nem csak én vagyok így. Mindenki
érintve van, a kérdés csupán, hogy mit szelektál az ember magának az őt körülvevő helyzetből. Tetszik
a rendszer, nem tetszik, vélemény és kritika mindig van, kell, hogy legyen.
Nem visít, ha nem húzod a farkát. Szokták volt mondani nagyapáink. Hát most húzzák, de rendesen, és
mindenki befelé izzadja a mérgét, fosik szólani. Mert fosni kell. No de ha már tisztáztam a pártállásom
(ami amúgy nincs), hát szólnék pár szót a megvalósításról. Több VMG-s előadást volt szerencsém már
látni, így talán kijelenthetem, hogy a megszokott színvonalhoz méltó előadást hoztak létre. Hiába a
nagy akarás ugyebár, ha nyögés a vége, itt a nyögést inkább helyettesíteném a katarzissal, ha van ilyen,
szóval   nem   hiába   a   hiába.A   maszk,   a   bábtechnikák,   a   stilizált   mozgások   a   keleti   színházak
hagyományait idézik. Ezeket az önmagukban is erős színpadi rendszereket, itt nyugaton (?) sokszor
nagy mellényúlásokkal veszik használatba. Az előadás során ezeknek az eszközöknek az arzenálját
láthattuk, és nem lett tőle giccses, vagy nehezebben fogható. Olyan színpadi nyelvet teremtettek a
rendezők és a játszók, amilyet én még nem láttam. Nem látok kifogásolni valót a megvalósításban, a
szőrös szájúak biztos tudnak mondani, én ehhez kevés vagyok, és úgy érzem, ez a meló nem is érdemli
meg. Nagy pallosa a diákszínjátszó zsűriknek a „mi közük van a diákoknak az előadáshoz?”-kérdés
feszegetése. Nem kérdés, hogy a játszók érintettek a témában, nem csak mert kimondják, hanem mert a
néző érzi az előadásból. Itt nem eszköz a diák a rendező önkényes gondolatainak a közléséhez, itt
mindenki üzenni akart.Kódolt üzeneteket kaptunk, melyeket ha nem fejtett meg valaki, hát nagyot
kacagott, ha pedig vette az adást, akkor elszégyellte magát azon, hogy muszáj kacagnia. Gyönyörűen
ocsmányak   a   maszkok,   szépen   mozognak   a   bábok   az   apróktól   a   fehér   „valakiig”,   a   jelmezek
minimalisták   és   nagyon   kifejezőek.  A  maszkokkal   társított   tipizált   mozgások,   és   torzított   hangok
együttes játéka szörny tükörképét adja a valóságnak.                                                  
  Úgy kiemelnék jeleneteket, de hát mindet nem lehet. Úgy kiemelnék játszókat, de hát mindet nem
lehet. Na akkor vegyétek úgy hogy kiemeltem mindent és mindenkit, már ha számít.
Köszönöm  a kortárs színházi  minőséget,  a  kurázsit,  hogy szóltok  mások  helyett  is, igenis rajtunk
fiatalokon áll jövőnk. És hogy szólni érdemes, bizonyítja a véget nem érő tapsorkán, az elsumákolt
könnycseppek, és a következő előadásra battyogó torokgombócok.
Kecskemét, 2012. április 21.
Kultúr Rozi
FORDÍTSD MEG A LAPOT!!!
R O M M A G Y A R
Jövőképtelen
(VMG-KIMI 12.d, Budapest)
Észrevesszük-e, hogy évek óta fel van túrva Budapest belvárosa? Észrevesszük-e, hogy a „rücskös buzi” kamasz
kölkünk comingoutolni készül? Észrevesszük-e, hogy azok a bizonyos mindenkoriak már nem mondanak semmit,
amikor hozzánk intézik szavaikat a pulpitusról? És észrevesszük-e még, hogy az a zűrös, érthetetlen, és egészében
átláthatatlan világ, élet, ami körülvesz bennünket „mi magunk vagyunk”?
A „táltos” mesél – de amiről szól, az „nem az idők kezdete előtt történt”, hanem most van. Benne vagyunk a
létfeledettségben, és nem tudunk kivülről reflektálni a világra, mert világtalanok vagyunk. Ekkor jön egy Perényi
Balázs, egy Somogyi Tamás, és spotfénnyel megvilágítják előttünk, amit eddig nem sikerült a sötétségben felfedezni:
hogy  lassan  szörnyekké   válunk.  Az  arcokat   eltakaró  csúf,   groteszk   maszkok,  a  realitásból   kiszakadt  mozgás,  az
eltorzult emberi cselekedetek arcul csapják a nézőt, röhögünk, de azért éppen ideje elgondolkodni néhány üzeneten.
Hogy milyen is Budapest fölülről nézve, milyennek látja egy kívülálló. Hogy milyen az a világ, ahol az emancipált és
öntudatos évák már nem érzik anyának – ó ádám – magukat. („Elvetetem a nem gyerekünket.”) Hanem elkapartatják
magzataikat,   aztán   hófehér   ruhában   össze-összezuhannak.   „Érzékelhettünk”   egyfajta   általános   politikai-társadalomkritikai felhangot is, az európai, meg amerikai erkölcsi normarendszer megbomlásának gúnyos, groteszk,
helyenként mármár abszurd eszközökkel való sugalmazását. De ne ködösítsünk tovább. Ez a színházi formanyelv, ez a
fajta hatásmechanizmus inkább hatott az érzékeinkre, mint a tudatunkra, ezért nehéz elemeire bontani egy-egy jelenet
működését. A magántulajdonát torkaszakadtából védelmező (szerintem) csöves, aki azt üvölti: „az én autóm, az én
csekkfüzetem”, stb, olyasmit birtokol csupán, aminek emberek nélkül semmi jelentősége sincs. Ugyanez a birtoklás-fétis mutatkozik meg a disznósajtképű kislánynál, aki az épp megválasztott képviselő-apucitól színházat, kórházat,
hadsereget  kap,  hogy  aztán  úgy  játszhasson  az  emberi   életekkel,   hivatásokkal,   ahogy  éppen  kedve  tartja.   Ez  az
embertípus elvárja a színművésztől, hogy a színpadon Pikachu mozdulatait másolja, elvárja, hogy olyan tisztségeket
tölthessen be, amihez esetleg köze sincs, és nem tűr ellentmondást senki részéről.
A kis fehér emberke, a tiszta, a jó, aki látja ezt, aki nem tesz semmit, kontrasztanyagot képez, általa válik
érthetővé,  hogy  miért  nem mehetünk  el  a  káromkodó,  terhes  nő mellett,  az  ótvaros-bunkó  pesti  kutyát  sétáltató
párocska mellett, akik belekötnek másokba ok nélkül – és ez tényleg megtörténik a fővárosban – , hogy miért nem
hagyhatjuk most már annyiban saját barátaink kivándorlását az országból, és az idegenben magyarul beszélni rettegő
nem   magyarországi   magyarok   szenvedéseit.  Az   ország   kifosztásáról,   ellopásáról   már   nem   is   beszélve   –   („négy
dzsippem van”). Persze vannak ellenzékiek:  „fiatal magyarok rázzák az utcán”   tüntetés címszó alatt, mert nem
mehetnek egyetemre – apró kicsi fehér emberkék, akik később elvándorolnak, és angolul éneklik majd a Szózatot.
Az   előadás   fegy   antasztikus   csatornán   keresztül   ömleszti   ránk   ezt   az   eszméletet,   páratlan   rendezői
eszköztárral, erős színészi megoldásokkal. A darab menetének fragmentáltsága nem zavaró, épp ez járul hozzá a
lehető   leginkább   ahhoz,   hogy   nagydózisban   kapjam   a   problémákat.   Perényiék   és   a   csoport   nem   szándékozik
alternatívát felállítani, nem azt akarja megmondani, hogy hogy lenne jó, hanem csupán annyit, hogy ez így nem az, és
hogy miért. Az, ahogy lecsapódik bennünk egy-egy jelenet szintézise, maga az üzenet – ez nem közvetlen és nyílt,
ezeket az üzeneteket mindenki más szinteken tudja dekódolni. Remélhetőleg mindenkinek sikerült.
Kecskemét, 2012. április 21.
Kollár Zsuzsi


Kabócák: Vallomás


villámkritika
Arcok. Harcok. Kudarcok.
Vallomás
(Kabócák, Pécs)
Arcok.  Beléptem a színházterembe, és a helyemet keresve azon gondolkoztam, hogy mi 
mindenből   lehet   színházat   építeni.   A   pécsi   srácok   elsőnek   szemétdombnak   tűnő 
papírhalomból   kialakított   teret   választották   színházuk   helyszínévé.   Ígéretesnek   tűnik, 
gondoltam, vajon milyen világot nyitnak meg előttem. Nem kellett csalódnom az először 
papírnak   hitt   szemét   egyik   pillanatban   mobiltelefon,   a   másik   pillanatban   csákó,   a 
harmadikban nyakkendő és a sort még folytathatnám. Örültem, hogy ezek a vagány arcok 
emberi történeteket hoznak létre ebben a szemét alá bújt miliőben, ahol felelős döntést nem 
képes hozni se gyerek se szülő. Mindenki a saját malmára hajtja a vizet, csak az a fontos, 
hogy „én rendben legyek”, csak az a fontos, hogy „én mit érzek”. „Gyerekek, beleszerettem 
egy másik nőbe, és itt hagylak titeket” – hangzik egy érzéstelen apuka szájából. „Szeretlek és 
te nem fekszel le velem? Hát csak magadra gondolsz?”- mondja egy srác, aki csak a saját f…
feje után megy.  
Harc.  A néhol már fárasztó szójátékok csatáját (a nyelvi humornak ezt a szintjét), sem 
Örkény, sem az előadás nem hagyja ki. Mintha meg akarnák a mutatni, hogy vegyük végre 
észre, hogy sablonszövegekkel kommunikálunk egymással, és egyetlen saját őszinte mondat 
se hagyja el a szánkat. Merész harcot vívnak mindannyian a saját történetükkel. A szó szoros 
értelmében tör-té-ne-tek, mivel az előadás jelenetei egy kissé töredezve követték egymást. Ha 
a fény lement, akkor tudtam, hogy új jelenet fog következni. Szívesebben néztem volna, ha 
hagyják a nézőt, hogy maga jöjjön rá, hogy új jelenetben van, és a jelenetek nyugodtan 
ússzanak egymásból ki-be.
Kudarc. Az egyes élethelyzetek, mint ahogyan a való életben, kudarcba fulladnak: családok 
hullanak szét, kapcsolatok mennek tönkre, szülőket kell nevelni, és a gyerekek a felnőttek. 
Érdekes kompozícióba kerülnek a helyzetek Örkény szövegei között, vagy fordítva. A színpad 
egyre tisztul, játszók egyre mélyebbre süllyednek a mocsokba, ebben a világban már a diák a 
tanár, és a tanár a diák. Státuszok cserélődnek, ordítás helyett énekre kelnek, a világ kifordul 
önmagából, a káoszból rend lesz. Mégis az az érzésem, hogy a jelentek mindössze felmutatják 
a valóságot, de arra nem akarnak reflektálni. Így a végén kissé furcsán cseng az, hogy a három 
srác olyan közhelyekkel próbálja minősíteni, összegezni az előadást, mint a kellettek volna 
„fingós poénok, vagy hónajmirigyesek”. 
Összegzésképp: Mi lenne, ha elmennék és meginnánk egy sört?
Kecskemét, 2012. április 20.
Fodcsa

Janus Sr: Tavaszvárás


villámkritika
Éjfél után a színházban – Wedekind ébredése
Tavaszvárás
(Janus Sr, Pécs)
Fáradtan, elcsigázva, megfogyva bár, de mégsem kevesen lehettünk tanúi a tegnapi utolsó előadásnak, a Ciróka 
Bábszínházban. A pécsi csoport a tabukat döntögető Frank Wedekind A tavasz ébredése című művét dolgozta fel. 
Szerencsésnek érzem magam, hogy láthattam! Leginkább azért, mert sohasem láttam még ilyen parádés alakítást 
diákszínpadon. 
A zenés betétek fantasztikus szövegeit tátott szájjal hallgattam – ez volt az előadás másik legnagyobb 
becse. Nagyon pozitívan hat a nézőre, hogy a gitárt mint kelléket alaposan kihasználják a játszók, szinte mindenki 
kezében megfordult. A fiatalok lelki problémáin kívül az előadásban helyet kap a másik generáció szólama is: mit 
gondol a szülő. A kettő ütköztetéséről szóló jelenetekben a színpad sötét, az arcok alulról való megvilágítása torz, 
könyörtelen és zord képet nyújt, és kifejezi, milyennek látja a diák a fölötte despota módon uralkodó szülőt, a 
zsarnok tanárt, akik közösen erőltetik bele a főszereplő fiút egy teljesítménykényszeres helyzetbe. A téma 
napjainkban is aktuális, hiszen ezer és ezer gyereket iratnak szüleik zseniképzőbe, gimnáziumba anélkül, hogy 
ismernék saját csemetéjük képességeit, érdeklődésének valódi irányát. Általános jelenség, hogy az embert ma már 
nem kell kizsákmányolni erőszakkal, hiszen hagyja magát kifosztani, rabszolga módon dolgozik, hogy elismerjék, 
hogy ne rúgják ki. Ezt a lóversenyt a gyerek még nem érzi, a szülők nyomására, a szeretetért cserébe veszi fel a 
hámot és hajtja igába a fejét. Aki nem tartja a tempót, lemarad. Szerettem ebben az előadásban, hogy mindezt 
egyfajta megengedő szarkazmussal, gúnnyal bevonva láthattam. Ettől a probléma még komoly maradt – láthattuk 
ezt az öngyilkosság jelenetében. Hogy még a halál sem veri fel a környezetet – az a tragédia. A záródal, amely egy 
viszonylag ismert magyar együttes muzsikája, láthatóan közelebb hozta a probléma gyökerét mind a játszókhoz, 
mind a nézőhöz. Még most is visszhangzik a fejemben.
Nem tudom nem dicsérni a színészi alakításokat. Aprólékosan, jól kidolgozott jeleneteket már láthattunk a 
nap folyamán, de itt – és most kivált az igazgató szerepét játszó fiatalemberre gondolok – eszméletlen 
kreativitással állunk szemben. Ha az igazgató és a diák karaktere egy kaptafára készült volna, akkor nen 
mondanám ezt. Az a bizonyos srác (nem tudom a nevét) „nagyon elkapta a figurát”. De a többiek is 
összeszedetten, közel hasonló energiával vettek részt a produkció megalkotásában. 
Kicsit későn esett le, hogy ez most a Wedekind-dráma, de ez nem zavart, a jelenetek váltásai élesek 
voltak, feszes tempóban játszotta végig a csoport az előadást, még így, éjfél után is. Összességében úgy gondolom, 
igen, ilyennek kell lennie egy ideális diákelőadásnak, ahol láthatóan mindenki jól érzi magát a színpadon, ahol a 
diákok karakterei nem egyformák.
Kecskemét, 2012. április 21.
Kollár Zsuzsi

Ifjú Morbid Színpad: Pszichedélia


villámkritika
Így volt…
Pszichedélia
(Ifjú Morbid Színpad, Kecskemét)
Pár ével ezelőtt, sőt sokszor még mostanában is pontosan úgy érzem magamban, mint ezen az 
előadáson. Már abban a pillanatban, amikor belépünk a nézőtérre és leültetnek minket a 
színpadra,   érezzük,   hogy   ez   valami   más   lesz.   Valami   szokatlanra   számítunk   és   nem 
csalódtam! 
Az átlagos tizenévesekről szóló történet   egyik pillanatról a másikra átcsap egy 
eszeveszett szürreális, pont ezért az elején kicsit értehetetlen belső utazásba. Amikor először 
megszólalt a zene, úgy éreztem én is házibuliban vagyok. Megdöbbentem a hatástól, soha 
nem gondoltam volna: az, hogy ott ülök a játszók között, ennyire erős lehet. Majd hideg 
futkosott az egész testemen, amikor a tömeg úgy mozdult,  mint a főszereplő, és felfogtam, 
hogy ez mind Ő! „Szerencsétlen” lány egy olyan  világba kerül, ahol semmit sem ért, és én 
tudom, hogy ez Ő maga! Nem éreztem magam biztonságban innentől kezdve egy percig sem, 
de nem a körülöttem szaladgáló emberek miatt!
Lehet, hogy én is ilyen vagyok belülről? Ez a gondolat egész előadás alatt ott 
motoszkált valahol hátul az agyamban. Egy percre sem kalandozott el a figyelmem, mert 
mindig volt valami effekt vagy éles hang vagy új zene vagy mozdulat, ami lekötötte. Az éles 
hangok, a kiabálás, a hangszínnel való játék olyan sok volt, olyan sűrű, hogy a végére tényleg 
úgy éreztem magam, mintha kiszakadtam volna a valóságból és máshol lennék. A kis katica, a 
mélabús   bagoly,   a   galambpár,   egyiküknél   sem   láttam   az   embert!   Csak   Őket.   A 
legmegragadóbb mégis a tengeri jelenet volt számomra! A sok buborék, ahogy ott mászkálnak 
mellettem az „élőlények”, a hangok…teljesen belesüllyedtem. Annyira kétségbe voltam esve 
az egész előadás alatt, mintha velem történne minden. Aztán jön a végén a feloldozás, a 
rádöbbenés, hogy itt mindent irányíthat, mert ez Ő! Az első kis élvezet a lány arcán, amikor a 
sast odaadja rókáknak és a tudat, hogy ezentúl minden más és talán jobb lesz! Mintha az 
utolsó pillanatban, amikor már tényleg nem bírom, kibukkannék a víz felszínére!
Csak, amikor a végén a házigazda keltegeti a maradék vendéget, akkor döbbenek rá, 
hogy ennek a történetnek volt eleje is. Olyan távolinak tűnik az a valóságos világot bemutató 
keret, hogy szinte el sem hiszem, hogy ebben darabban volt az is. Pedig mennyire jellemző: 
szülők elutaznak, tilos a házibuli, de már tudja az ember, hogy kiket hív meg. Nálam elérte a 
hatását a darab. Adott valamit, amit eddig senki és semmi.
Kecskemét, 2012. április 20.
Molnár Rebeka

TrActor Csoport: Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája


villámkritika
Bűntudatom van?
Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája
(TrActor Csoport, Győr)
Vajon milyen érzés megölni valakit? Ezt a kérdést feltehetnénk azoknak a fiatal középiskolásoknak, 
akik pár napja agyonlőttek egy lőtéren két férfit néhány használt fegyverért és némi pénzért, hogy 
aztán   egy   kaszinóban   elszórakozzanak   kicsit.   De   erre   a   kérdésre   –   helyettük   –   más 
középiskolásoktól kapok választ, egy diákszínjátszó fesztiválon.
Úgy érzékeltem ugyanis, hogy Varju Nándor és Korányi Bálint rendezése egy olyan 
Marquez-interpretációt tár a nézők elé, amely nem a múlt rekonstruálhatatlanságát, a valóság 
kideríthetetlenségét, nem a nyomozó kudarcát hangsúlyozza ki, hanem a gyilkosság okozta 
érzéseket, talán a felelősséget, és a bűntudatot, a tettek súlyát, és a tehetetlenséget. (És ez nem 
elhanyagolható apróság!) Jól kivehető ez a Vicario fivérek egyik kezdeti jelenetében, ahol éppen a 
testi tünetek érzékelése ejti kétségbe a gyilkosokat, a kankó, a koszosság érzése, a szagok. Ehhez 
kitűnően párosul a vér látványa, amely a börtönben ülő hentesek bűntudatát mutatja meg a 
befogadónak. Bűntudatot érez mindenki, aki nem figyelmezette Santiago Nazart, és aki nem 
akadályozta meg a gyilkosságot. Mindez szépen kidomborodik az előadás során. 
A színészi játék véleményem szerint egyenletes volt, nem voltak kiemelkedően vibráló 
karakterek, viszont mindenki kellő lélekjelenléttel igyekezett részt venni a produkcióban – ez 
nagyon fontos. A kreatív tér- és kellékhasználat jellemzően emelte a színjáték hatásmechanizmusát; 
szerintem a véres belek vizuális megjelenítését a Marquez-szöveg váltja ki a rendezőkből, ahogyan 
a gyilkosság jelenetének erőteljes, már-már gyomorforgató hatását is ennek köszönhetjük, de 
kifejezetten az előadás sajátja, hogy az ikrek kezében nincs kés, tulajdon kezük maga a fegyver. A 
rendezés „szexepilje”, hogy a nyomozónak tett vallomások dialógusai, az orvosi jelentés szimultán 
keveredik a megelevenedett szituációkkal. Ez teret enged a játék szabadságának. Nagyon örültem, 
hogy   nem   ugyanaz   a   diáklány   játszotta   a   menyasszonyt,   és   a   huszonhat   évvel   később 
számkivetettségében leveleket író „szerelmes szűz feleség” szerepét. Viszont vártam volna, hogy a 
híres „Itt vagyok” egy hangsúlyos befejezése legyen az előadásnak – de talán ez csupán női 
gyengeségemnek tudható be. Így a darab utolsó előtti pillanatában éppenséggel elsikkadt kissé, de 
helyette kaptam a darab elején egy klassz vizuális élményt: a kiterített hulla felett elmondott ima 
utáni jóízű tor akaratlanul is összekapcsolódik a disznóölő késekkel kivégzett ember látványával. 
(Mégiscsak egy disznó volt, aki halálát lelte?) Jó volt, hogy amikor a nászéjszakán hazahozott lány 
kinyögi Nazar nevét, akkor az előadás nem vállalja magára a bíró szerepét: nem tudom meg én sem, 
hogy mi történt. Épp emiatt nagyszerű a szöveg is, de talán jobban lehetett volna ezt a 
bizonytalanságot hangsúlyozni például a menyasszonyi készülődés jelenetében. Hiszen valójában 
„tökmindegy”, hogy megtörtént-e az a bizonyos dolog, vagy nem, a közerkölcs nevében kivégzésre 
ítélik Santiago-t az ikrek, és bár ők sem biztosak abban, hogy bűnös-e a férfi, abban igen, hogy meg 
kell-e halnia. De én, a néző szeretném érezni az igazságtalanságot, a kétségbeejtően csúszkáló 
emberi morált és a szerencsétlen szerelmi történetet. Persze egyáltalán nem valószínű, hogy ezzel 
mások is így vannak, és nem is kell így lennie, ez csak az én szubjektív benyomásom volt.
Összességében csupa jót mondtam a látottakról, és ez nem véletlen. Rendesen összerakott 
előadás volt ez, jól megkomponált dramaturgiával, kreativitással, meg mindenféle belsőségekkel és 
bensőséggekkel.
Kecskemét, 2012. április 20.
Kollár Zsuzsi

Petőfi Kvartett: Ádáméva


villámkritika
Az ember tragédiája 
Ádáméva
(Petőfi Kvartett, Sárbogárd)
Azt biztosan mindenki sejti, hogy Madách emberiség költeménye valójában nem tragédia, még ha a 
cím megtévesztő is. De abban is biztos vagyok, hogy amikor beültünk az előadásra, nem egy 
komédiára számítottunk. Kellemes volt-e a meglepetés? Számomra igen. El is magyarázom, hogy 
miért.
A báb-technika itt zseniális invenció, hiszen abban a miniatürizált Paradicsomban, amelyet 
egy rántással el lehet tüntetni, van valami olyasfajta kritikus humor, amely végigvonul később a 
nem bábos jeleneteken is, és segít eltávolodni a mű komolyságától, „nagyságától”. Olyannyira 
elszakít bennünket Madáchtól, hogy a kifogástalan szövegmondás dacára érezzük: ez már talán nem 
is az a mű. Nem bizony. De pont ez a jó benne. Ha magunk elé képzeljük színpadon az előadást, 
nem hinném, hogy bárkinek is sztereotíp módon megjelenik egy sztenderd „embertragédiája”. Nem, 
hiszen Madách életében nem mutatják be (nem is színpadra szánja), ha jó emlékszem Paulay Ede 
nyúl hozzá elöször. Azóta rengeteg idő eltelt, mégsem alakult ki konvencionális, rögzült rendezési 
elv e „dráma” esetében. Ezért aztán a legkülönbözőbb eszközökkel viszik színre ma is. Jelen 
esetben bábos technikával, végtelen humorral és élvezettel alkották meg a sárbogárdiak, és ha 
elfogadjuk, hogy ez nem Az ember tragédiája, akkor szeretjük nagyon. 
Szeretjük, mert jól ki van találva, hogy melyik pillanatban kell a bábot figyelnem, és melyik 
pillanatban veszik át a szerepeket a lányok. Szeretjük, mert könnyed és esetenként gúnyosan 
reflektál a mű komolyságára, mert kifigurázza a filozófiát (a tudás fájának gyümölcse egy Haribo-cukorka, amit csak úgy suttyomban kap be az egyik játszó), a tudományt (gondoljunk például 
Kepler csillagainak mérőszalaggal való vizsgálatára), a szerelmet (Danton belezúg az arisztokrata 
csajba, mindezt egy musical betét segítségével, mire Lucifer megjegyzi: „ez nem az a darab”). A 
ziccert, hogy a londoni színben a bábos-jelenet pontosan a teremtés paródiája, olcsó, fogyasztható 
művészetként való elárusítása mégis kihagyja Leszbovszki Anna, a rendező. Lehet, hogy a paródia 
paródiája már nem működne? A fókás jelenet táján már felgyorsul az előadás, mintha érezné a 
humorforrás állandóságából és az eszközök hasonlóságának folytonosságából adódó lankadó 
kacajhullámokat. (Ez értelmes mondat?) Tehát: nem baj, hogy nem volt hosszabb az előadás. Mert 
például a végére már sokadszor nevetek azon, hogy Éva hangja végony és magas. De ez nem 
probléma, mert nevetek, az viszont kicsit elgondolkodtató, hogy mi volt az üzenete, célja ennek az 
előadásnak, ha a vége is ugyanígy „el lett blöffölve”? Elhangzik a klerikális tanács: „Mondottam 
ember, küzgy és bízva bízzál!” – én mégse kapok itt már semmi pluszt. A plusz az volt, hogy végre 
láthatok gimiseket Madáchot élvezni, és ezt nem tudom eléggé megköszönni ennek a négy 
embernek. 
Szóval „egészségesnek”, ötletesnek találtam, amit láttam. Milyen jó lenne így elbagatelizálni 
néha a valóságot is, hogy aztán ebből a pozícióból reflektálhassak Az ember tragédiájának komoly 
oldalára! Mert van ám neki olyan, nem csupán legenda...
Kecskemét, 2012. április 20.
Kollár Zsuzsi

NNÁ-KIMI 11/B-Liget csoport: Liliom


villámkritika
Mit ér a Ferenc, ha Molnár?
Liliom
(NNÁ-KIMI 11/B-Liget csoport, Budapest)
Az előadás vágeztével a következő kérdés fogalmazódott meg bennem: valóban ennyire fontos a 
17-18 éves fiatalságnak a múlt század eleji cselédkérdés, a Budapestre felkényszerült peremrétegek 
szenvedései,   és   ha   igen,   akkor   ehhez   feltétlenül   a   népszínműből   kinőtt,   moralizáló,   szinte   már 
érzékeny drámairodalomhoz kell folyamodnunk?
Mi köze ehhez a darabhoz a játszóknak? Na jó, tekintsük feladatnak, alázattal adózunk a 
színházi munkának, és megcsináljuk. De hogy? Eljátsszuk? Vagy legyártjuk? 
Indul befelé a közönség a nézőtérre, ám a színpadon még civilkedő játszókat lát, akik aztán 
véresen   komolyan   végigszenvedik   a   szomorú,   megható,   igazságtalan   életet   a   színpadon.   Nem 
tagadom, vannak ígéretes tehetségek az osztályban, akik rendesen elvégezték a „melót”, és most 
büszkén   hátradőlhetnek;   ez   férfimunka   volt.   Csakhogy   a   színház   (azaz   a   diákszínjátszás)   nem 
munka,   hanem   játék.   Ha   nem   játszom,   akkor   halott   a   produkció.   Halott,   holott   az   kiderül   a 
Liliomból, hogy ennél ötvenszer több van ezekben a fiatalokban, mert még ezt is a legnagyobb 
tisztességgel, becsülettel adják elő. Szóval rossz a darabválasztás szerintem. Ezen kívül más baja 
nincs  az  előadásnak  – pontosabban a többi  ebből  következik.  Ebben  csupán  két-három  színészi 
alakításra van  lehetőség,  a többiek  semmilyen lehetsőéget sem kapnak  arra, hogy megmutassák 
magukat. Ezáltal aránytalanná válik a produkció mint diákelőadás. 
A kezdéssel is voltak problémák: mi a funkciója ennek a dalbetétnek az elején? Nem ez 
fogja elindítani a játékot. Nem volt kezdeti energia. Ennek a drámának a nyelvezete a vidékről a 
fővárosba költözött, cselédsorban tengődő, kvártélyokban meghúzódó szegénység nyelve; szó se 
róla, kifogástalan szövegmondással állunk szemben, dícséretes. A játék fizikai szintje a szöveg miatt 
háttérbe húzódik,  az egymásnak feszülő  karakterek  megformálását  kizárólag a  szöveg  vezeti. A 
Liliomot játszó fiatalember tökéletesen felépítette maga köré ezt a szerepet – de érti ezt a senkiházi 
ficsúrt, vagy csak összerakta? Julit is nehéz ma már elképzelni. Ebben az emancipált világban nincs 
az a nő, aki ilyen fojtott nyugalommal éli végig a despotaként uralkodó férje haláltusáját. Legalább 
dühöngene, úgy igazából. Ezt azért mondom, mert egyszerűen olyan összetett karakterek vannak a 
Liliomban, hogy azt nem lehet csupán a szövegből megkonsturálni. Szerintem tehát a szereposztást 
is meg kellett volna gondolni. Az üvegek hangjával való játék viszont dicséretes. A ligeti körhintás, 
mulatságos, verklis bohóság mol-ba forduló, torz mivolta mutatkozik meg benne. 
A   csoport   rendkívül   ügyes,   szorgalmas,   tehetséges,   csupán   a   rendezőt   terheli   minden 
vádaskodásom.   Ám   azokat   is   csak   abban   az   esetben   tartom   fenn,   ha   elfogadjuk,   hogy   egy 
diákelőadás rólatok, diákokról kell, hogy szóljon – és ez most nem valósult meg. Ha ezzel nem 
értetek egyet, akkor vegyétek úgy, hogy nem szóltam. 
Kecskemét, 2012. április 20.
Kollár Zsuzsi

Nagy Komiszok: Semmi ágán


villámkritika
Van remény
Semmi ágán
(Nagy Komiszok, Miskolc)
Semmi ágán ül szívem. „Hatvanhárom ember ülhet be” – szól a diktatórikus kijelentés, na, 
mondom,   miért   nem   lehet   nagyobb   tereket   használni,   az   előadásokhoz?   Előre   törtem, 
bementem, leültem. Remélem, megéri.
Kis teste hangtalan vacog. Próbálok személyes lenni, legalább annyira személyes, mint az 
előadás, ami a csoportról szólt. Nem neveket, vagy személyeket láttam, sokkal inkább 
benyomásokat, impressziókat. Nem a szöveg a fontos, hanem az, ami a tekintetekben van. A 
srácok tekintetében világok nyíltak meg. Nagyon örültem, hogy erre nem a szöveg korlátolt 
eszközeit használják. Formanyelvük a végletekig lecsupaszított szövegtöredékek szintjére 
szűkült. Helyet adva egy másik, sokkal értékesebb kevésbé megfogható formanyelvnek. Néha 
erre az a legmegfelelőbb, ha szöveg helyett csak zene szól, egy dallam, amely végig kísér 
engem mint nézőt az előadáson, segít átzökkenem a problémákon, egy ismerős dallam, ami 
hozzám szól.
Köréje   gyűlnek   szelíden.  Különböző korosztályok szájából különbözően hangzik József 
Attila hangja. Jó látni, hogy mindenki csak annyit vesz el a költő kosarából, amennyire 
szüksége van. Ha megakad ez a hang egy játszó szájában, az sem baj, viszont azt meg kell 
jegyezni, hogy csak akkor veszem ezt észre, ha ők reagálnak erre a botlásra.
És nézik, nézik a csillagok. Az egyszerűség az egyik legnehezebb művészi erény, és ezek a 
srácok képesek voltak arra, hogy elhiggyék magukról, hogy érdekesek, mindenféle akcióval 
telített, szájba rágott mozdulat, gesztus nélkül is. Milyen szép, mikor hatvanhárom ember 
lélegzetvisszafojtva figyeli, ahogyan egy tündérke besétál a színpadra, és ezzel megváltoztat 
mindent. Hatvanhárom ember jött be, és lett elbűvölve. Be kellett látnom nekem is, hogy ez 
nagyobb térben nem működött volna.
Kecskemét, 2012. április 21.
Fodcsa

Kéttannyelvű Gimnázium Színjátszó Csoportja, Balatonalmádi: Más Vár


villámkritika
Egész világ
Más Vár
(Kéttannyelvű Gimnázium Színjátszó Csoportja, Balatonalmádi)
Szeretem azokat az előadásokat, amelyek megteremtenek maguk köré egy világot, és ebben a 
világban tudnak létezni. A  Más Vár  című előadásban valóban egy egészen újonnan konstruált 
világot hoztak létre, amely törvényszerűségeire nekünk nézőknek kellett rájönni. 
Ütős. Nagyon nagy élmény színházban, amikor azt tudom mondani, hogy „jé tényleg”, ez tényleg 
ezért és ezért van. A felismerése annak, hogy a három lakhely külön „nyelvet”, vagy inkább zenét 
beszél nagyon érdekes jelenség a színházban. A gesztusok szerepét felváltják a zenei hangok által 
nyújtotta lehetőségek. Ennek a kettőssége adja az előadás feszültségét, és ugyanakkor ebben a 
feszültségben a humor különböző finom formái is megjelennek. Példaként az ütős hangszeres 
várnál a betontörő, mint az ideális közlekedési eszköz, egyszerre konstruktív, és dekonstruktív. 
Egyszerre építi a maga vára köré emelt világot, és rombolja le a másik várak zenei összhangját. 
Felmerül a kérdés, hogy vajon mi az, hogy zene? Talán erre a kérdésre konkrét választ nem kapunk 
az előadástól, mindenesetre azt megtudjuk, hogy a lehetőség ott van minden zörejben.
Fújós. Ha zeneiségről beszélünk, akkor viszont meg kell említenem a tempót. Az előadás eljátszott 
ezzel a fajta lehetőséggel is, néhol lassú, néhol viszont pergő jeleneteket láthattunk. Némely ponton 
az előadás nem tartotta a tempót, lemaradtak, ekkor az előadás leginkább a nézők köhögéseivel lett 
tele. Érdemes lenne pontosítani, esetleg bizonyos jeleneteket, mondatokat kihúzni, hogy a lassú 
tempó ne az „unalommal” legyen egyenlő, hanem ahogyan azt láttuk egy-két ponton (szemüveg 
levétel), humor forrása, esztétika minőség legyen. 
Pengetős. Külön ki szeretném emelni az előadásból a katonai sisakos ütős hangszeres fiút. Színpadi 
jelenléte, kimagasló tehetségről adott számot. Már vártam, hogy mikor láthatom a tekintetét, vagy 
hallhatom a hangját. Minden megszólalása mögött pontos elgondolás van, vélemény az adott 
világról, és viszony az adott dolgokhoz. Peter Brook mondta, hogy bejön egy ember a színpadra és 
nem történik semmi. Majd bejön egy másik, és bejön vele egy egész világ, úgy érzem, hogy vele 
tényleg bejött ez a világ, nagyon köszönöm. Az viszont a vezető részéről nagyon rossz húzás, hogy 
egy ilyen energiaforrást, ilyen, a színházi karakter megformálásáról egyedien gondolkodó srácot 
HÁTTAL állítani a nézőknek.
Összhang.  A  nézői   vélemények   nagyon   megosztottak   voltak,   volt   szerencsém   kihallani   egy 
beszélgetést, miszerint ez az előadás rossz volt. Én azért nem hinnék ezeknek a visszajelzéseknek, 
mert az indokolatlan megjegyzés sohasem vezet előre, ha csak dicsérném az előadást, akkor nem 
biztos, hogy elgondolkodnak az alkotók, hogy min lehetne még változtatni, és fordítva.
Mindenesetre   én  a  színházból  nagyon   pozitív   élménnyel   távoztam,  hiszen   az  előadás  egyes 
jelenetek   esetlenségével,   a   srácok   ripacskodásra   reflektáló   színjátszási   stílusával,   esetleges 
mesterkélt viccekkel együtt nagyon szerethető volt. 
Kecskemét, 2012. április 22.
Fodcsa

ADYÁK-13/D: Marat/Sade


villámkritika 
Őrület a kádban  
Marat/Sade 
(ADYÁK-13/D,Debrecen) 

Vasárnap délelőtt hamvainkból szedett össze minket fesztiválozókat a napfény, miközben az 
Ifjúsági Otthon udvarán néztük az előadást. Pontosabban nem udvar ez már, hanem egy 
elmegyógyintézet,  méghozzá a neves charentoni „ápolda”. Az udvaron fel alá járkáló 
bolondok és őrültek között vezet az út a nézőtérre. Még a rigók is meglepődve veszik 
tudomásul a helyszínváltást. Ami rögtön feltűnik a szemlélődőnek, hogy itt nem puszta 
játékos őrületről van szó, hanem tudatosan felépített alakokról, állapotokról. Dicséretes 
ahogyan a játszók mind lélektanilag, mind fizikailag megmutatták a rájuk osztott karaktereket. 
Furcsa bohócszerű sminkek, fehér ruhák, körbe-körbe járó szempárok, nevetések, röhögések, 
s olykor üvöltések visszhangoztak. A történet nem kell ecsetelni. A bolondok forradalmát 
szervező Marat és a róla író Sade marki sokak által kedvelt figura. Úgy érzem a rendező 
Bakota Árpád elsősorban a színészi eszközök a szituációk és a formavilág megismertetésére, 
tanítására használta az előadást. Éppen ezért, nagyon pontos váltásokat, kreatív térhasználatot, 
kiváló alakításokat figyelhettünk meg az előadásban. A fiatalok értették mit miért csinálnak, 
nem volt kétségem, hogy az őrület megjátszása mindvégig tudatos és ésszerűen irányított. 
Nagyon izgalmas koreográfiák születtek a dalok alá, és nem utolsó sorban tisztán, együtt és 
energikusan énekelt a csapat. Nem tudom hányszor játszott előadást láthattam, de mindvégig 
vezetett engem a játék magabiztossága. S olykor amikor technikai baki csúszott az előadásba, 
a  kétségbeesés  helyett az  „őrültek”  kiszóltak  rendezőjüknek,  hogy:  „Nem  ez  jön!”, és 
türelemmel kezeltek minden felmerülő problémát. Kiemelném a két főszereplő fiú játékát, de 
közülük is elsősorban a Sade markit alakító fiúét. Minden pillanatban, még a takarásban is 
állapotban volt, tekintetéből sugárzott a figyelem és a tudatos koncentráltság.  
Hiába ültem a lehető legrosszabb helyen, még így is teljes erejével lecsapott rám az előadás. 
Sajnos be kell valljam néhány pillanatról, pont a rossz szemszög miatt lemaradtam, de ez csak 
ösztönöz arra, hogy ha Debrecenben járok, nézzem meg az előadást eredeti helyén a pincében. 
Köszönöm, hogy részese lehettem az őrült forradalomnak. 



        Kecskemét, Április 22. 
        Sárosi Gábor 

NNÁ-KIMI 11/b Liget csoport: Liliom (2.)


villámkritika
Közönségsiker, kritikai kudarc. Vagy mégsem.
Liliom
(NNÁ-KIMI 11/b, Liget csoport)
A rendezésről: az előadás elején lévő dalt én elhagytam volna, számomra nem tett hozzá, és el sem 
indította az előadást. Jó a darabválasztás, van benne feladat, és a közönségre nézve is hálás. A 
karakterek ötletben, megvalósításban is humorosak, szerethetőek. Kicsit zavarók a köztes átállások, de 
az üvegekkel való zenei játék kárpótol, sokszor tovább is hallgattam volna még. Hogy a választás 
hibája-e, nem tudom, de nagyon sajnáltam, hogy a Julit, Liliomot, és a Marit játszókon kívül a többiek 
nem kaptak nagyobb lehetőséget a megnyilvánulásra. Ez a sajnálat csupán a játszók dicsérete, mert 
úgy gondolom, mindenki tudott volna még mit mutatni a közönség örömére.
A darabról: Molnár Ferenc híres jó humoráról, a neve ígéret a közönségsikerre. A nyelvezete szép 
feladatot ad, amelyet sokszor nagyon szépen megoldottak, de néha úgy éreztem ,   hogy a kellő 
hangerő és artikuláció hiánya miatt lemaradtunk egy-két nyelvi humormorzsáról. Liliom halála után 
változik a darab hangvétele is, ezen a ponton elvesztette az előadás azt az erejét is, amit az első felében 
a humor és a játék megteremtett. A végét megoldatlannak éreztem.
A  játszókról:   irigylem   a   rendezőt   a  jó  alapanyag   miatt,   mint   már   említettem,   jó   lett   volna   a 
mellékszereplőkből többet is többet látni, mert a jeleneteikből kiderült, hogy egy ígéretes csapattal 
állunk szemben. Szépen felépítettek a karakterek, végigviszi mindenki a magáét, kinek mennyi jut. A 
Liliomot játszó fiú erős jelenléttel bír a színpadon, és jó érzékkel nyúl a karakterhez. A Julit játszó 
lánynak  nagyon  szép  pillanatai   vannak  az  előadásban,   és  jó  választás  a  szerepre.  A  kiborulás 
mikéntjével nekem nem volt problémám, szerintem léteznek olyan nők, akik így élik meg az őket ért 
agressziót, lelki fájdalmat. A Marit játszó lányt külön szeretném kiemelni, bájos volt, és nagyon 
szerethető. (Persze nem csak ő.) Nagy feladat végig a színpad széléről kísérni az előadást civilkedés 
nélkül, koncentrált figyelemmel, az öröm, hogy ez itt megvalósulni látszott. Sajnálom viszont, hogy az 
előadást végigkísérte a zenei korrepetitor, szerintem a diákok vannak annyira ügyesek, hogy ezt belső 
segítség nélkül megoldják, legalábbis úgy tűnt, (de nem vagyok tisztábban a részletekkel).
Összegészében remek közösségi munkát láttunk, szép játékokkal, tehetséges játszókkal, egy nehéz 
előadásban. Ami a legfontosabb, a tapsból kivehető volt a közönség szeretete, és azután, hogy ti 
láthatóan élveztétek ezt csinálni, talán ez a legfontosabb.
Köszönöm az élményt!
Kecskemét, 2012. április 21.
Kultúr Rozi

Fapihe: Idehol


villámkritika
Kitt-katt
Idehol
(Fapihe, Bag)
Az éjjeli/asztali lámpa kattogása a kedvenc hangjaim közé tarozok. Mindig valami picit új 
kezdetét jelzi.
Amikor   beléptem   a   nézőtérre   és   megláttam   a   sok   lámpát   a   színpadon,   nagyon 
megörültem. Ez valami új, érdekes lesz, ilyet még nem láttam. Nagyon tetszett a tábortűz 
imitálása. Kicsit olyan volt, mint amikor olyat játszunk „minden lehet ez a tárgy, csak az nem, 
ami”. Bár egy kicsit hiányoltam a nyársat és a rátűzdelt dolgokat. 
  A táska felcsípése, és az a pillanat, amikor a másik srác elment „pirosesernyőbarátnőjével” 
igazán megdöbbentett. Őszintén szólva nem vártam egy ennyire mély megmozdulást, hirtelen 
jött és pontosan bemutatta azt, amit olyan sokszor tapasztalunk, hogy bár egyformák vagyunk, 
mégis szekáljuk a másikat sokszor pont azzal, ami esetleg bennünk is „hiba”.
A több kis szál mind róluk szólt. Fiatalokról különböző élethelyzetekben, olyanokban, 
amikbe   mindannyian   kerültünk   már.   Mindig   van   a   társaságban   olyan,   aki   először   süt 
szalonnát,   osztálykiránduláson   valahogy   senkinek   a   szemére   nem   jön   álom,   és   több   soron 
rádöbbentünk   már,   hogy   van   rosszabb   az     unalmas   várakozásnál,   ami   abban   a   borzalmas 
pillanatban   realizálódik   bennünk,   amikor   a   hangosbemondó   tájékoztat.   Mégis   kicsit 
bizonytalan  volt  az  egész.  Nem teljesen  állt  össze  a  sok kis   darab,  nem  találtam  azokat  a 
bizonyos    „ahha” összefüggéseket. A lámpás  ötlet, amilyen jónak bizonyult az elején pont 
annyira   lett   hátrányos   a   végére.   Sokszor   nem   láttam,   csak   a   lábakat,   de   a   én   az   arcot   is 
tanulmányoztam volna főleg egy ittas apa – szomorú fiú jelenetnél. Mi volt a pontos üzenet? 
A lámpák mindig csak egy kis szeletet világítottak meg a színpadon, a szereplők közül. Ennyit 
látunk mi is nap mint nap? Csak azt a kis részletet, amit éppen figyelni kell, figyelünk, a többi  
mind sötétségbe vész?
    Összességében a kreatív próbálkozás nagyon feldobta az átlagos történeteket, és egy kicsit 
más színben tüntette fel azokat. Elgondolkodtatott, amit nagyon köszönök.
Kecskemét, 2012.04.21.
Molnár Rebeka
   

Sztanyiszlavkij Ugrócsoport: Liliom


villámkritika
Van élet Sztanyiszlavkij után!
Liliom
(Sztanyiszlavkij Ugrócsoport, Nagykálló)
A színházi formanyelv nagyon sokféle lehet. Ki hogyan fogalmazza meg azt, hogy mit gondol 
a világról, és ezt milyen formába önti, döntés kérdése. A Nagykállói csoport az illúziókeltés 
színházát választotta erre a célra.
Felszállás a körhintára. Nagyon nagy feladat még egy hivatásos színész számára is ennyi 
szöveget ilyen pontossággal megtanulni, és azt érthetően visszaadni. A csoport tagjai kivétel 
nélkül pontos szövegtudásról adtak számot. De mi van még a szövegen túl? A karakterek 
motivációi, a gondolatok, ki nem mondott szavak, csendek. Az előadásnak a pergő szövegei 
nem hagytak időt arra, hogy megtörténjenek azok a dolgok, amik nem a felszínen vannak. 
Hiszen a kommunikációnknak a töredéke zajlik a verbalitás szintjén. A srácok hiába próbálják 
saját magukból felépíteni a karakterüket, az előadás tempója nem teszi ezt lehetővé. Néhol 
viszont, ahol levegőt tudunk venni, meg-megcsillan a szemükben a gondolatok tisztasága, a 
motivációk rendezettsége, és innentől fogva bármit mondhat az adott szereplő őszintén fog a 
színpadon megszólalni. A két lányban (Mari, Juliska) meg van ez a férfiak iránt érzett finom 
erotika…,de már mondani kell tovább a szöveget. Liliomban meg van a csibészség…,de 
mondani  kell  tovább  a  szöveget.  Ki  kell  emelnem  a  két  rendőrt,  amelyek  az  előadás 
kishányadának részét képezik, de az ő gondolkodásuk egyedi karakterek formál, akár legyen 
szó esztergályosról, vagy purgatóriumi vezetőről.
A körhinta forog.  A körhinta, akkor forog igazán, ha pontosan tudom, hogy mi a szándékom 
az előadással, tudni kell, hogy miért választottam ezt a darabot, mi az, amit ebből a darabból 
ki szeretnék emelni, és mik azok a kérdések, amiket ez által a darab által fel akarok tenni. 
Mivel Molnár Ferenc ezt a darabot 1909-ben írta több mint 100 éve. Ki kell mondjuk, hogy 
meghagyni dramaturgnak Feri bácsit nem jó ötlet, vagy legalábbis merész vállalkozás. Mert 
én   nem   arra   a   körhintára   akarok   felülni,   ami   100   éve   porosodik,   hanem   amit   a 
Sztanyiszlavszkij Ugrócsoport letisztázott és felújított.
Új menet a körhintán. Sztanyiszlavkijnak nagyon sokat köszönhetünk, és minden színházi 
embernek illik tudni róla, de nem szabad elfelejteni, hogy Ő a tegnap gyermeke, és a 
hagyomány tisztelet nem jelent egyet azzal, hogy a ma gyermekeitől (Robert Wilson, Peter 
Brook, Eugenio Barba, Bodó Viktor, Pintér Béla) nem meríthetünk ötletet, hogy aztán mi 
legyünk a holnap gyermekei.
Kecskemét, 2012.04.21.
Fodcsa

Arrabona Diákszínpad: MI, time


villámkritika
A ti időtök
MI, TIme
(Arrabona Diákszínpad, Győr)
A szombat este utolsó produkciójáról is elmondható, hogy humora visszhangra talált a közönség 
soraiban. A győriek büszkék lehetnek, a legkülönbözőbb eszközökkel nevettettek meg minket.
Gondoljunk csak a kezdésre! A színpadi játék egy „itt és most”-tal indult: feljön egy „öntelt” 
ember a színpadra, és elmondja azt a rövid monológot, hogy mi most örüljünk, mert láthatjuk őt, és 
nevessünk rajtuk. Aztán az előadás közepe táján három srác feláll, megáll a színpad közepén, 
egyikük közli, hogy most egy percig övék a színpad, mert Ricsi (Balla Richárd, rendező) nem írt ide 
nekik jelenetet. És mi, a közönség pedig nevetünk, el sem hisszük, hogy ott áll egy percig a három 
fiú; minden arcrezdülésük kacagásra késztet bennünket. Ezek a mozzanatok elmossák a színjáték és 
a valóság közti határokat, kizökkentenek bennünket a játékból, eszünkbe jut a valóságon nevetni, ez 
közelít a színház az egész világ-érzéshez. De eközben egy improvizációra épülő előadást látunk, 
humorgyakorlatokat, a fiatalok porblémáiból egy csokorral, a szüzesség elvesztését, és néha súlyos 
tévedéseiket, a játék komollyá válását, például amikor erőszakkal akarják megszerezni egy szűz 
lány vérét egy varázsfőzethez. Kizökkent bennünket a jelenetek többségének lezárása: „tanulnom 
kell az érettségire” – zombivá vált fiatalok kilépnek a diskurzusból és ezzel csöppenünk bele az új 
szintuációba. Ilyenkor a jelenet többi résztvevője kérdően, értetlenkedve néz a „zombira”, aztán 
legyintenek, megrántják a vállukat. Valószínűsítem, hogy az ötlet abból az érzésből született, hogy 
az életben is sok pillanatban bevillan az érettségi előtt álló fiatalnak, hogy neki tanulnia kell, ez a 
megoldása a jelenet lezárásának szintén egy kezdeményezés a realitás és a színjáték közti határ 
elhalványítására.   Szintén   a   fiúk   jelenete,   amikor   a   legkülönbözőbb   módokon   mesélik   el 
szüzességük   elvesztését.  Ahogy   közeledünk   a   legalacsonyabb   sráchoz,   egy   olyan   előfeltevés 
képződött meg bennem, hogy ő még szűz kell, hogy legyen. De hogyan fogja ezt elmondani. Egy 
régi, ismert és viszonylag gagyi magyar rapper egyik számának híres sorával teszi ezt meg: „A szex 
vajon mi?” A reakció órisási hahota. Sajnos a rappelés nem annyira volt hallható a nézőtér hátsó 
soraiban, amit nagyon sajnálok. 
A produkció egységes volt, végig fenntartotta a figyelmet, a poénok nem sikkadtak el, 
hanem csattantak, jól éreztem magam. Arra kíváncsi lennék, mit jelentettek a számok a pólókon – 
ezen gondolkodom azóta is. 
Kecskemét, 2012. április 23.
Kollár Zsuzsi

NNÁ-KIMI-11b: Babaszoba


villámkritika
Tükörjáték Játékországban
BABASZOBA
(NNÁ-KIMI-11b, Budapest)
A Babaszoba cím alapján egy színjátszófesztiválon hajlamos az ember először Ibsen híres művét várni, 
ám most szembementek az elvárásainkkal, bár már a programfüzet tudtunkra adja, hogy ezúttal a fenti 
cím alatt egy Lewis Carroll Aliz-történeteinek mozgásszínházra alkalmazott variációjával van dolgunk. 
A jól ismert történet(ek)et sokszor és sokféleképpen feldolgozták: film, animáció, színmű vagy 
éppen   videojáték   formájában.   A   mű   elidegeníthetetlen   fantazmagórikussága,   illetve   játékos 
szimbolikussága erre megadja az alapot és a lehetőséget, hogy mindig máshonnan és máshogyan 
építsék fel az újabb és újabb adaptációkat, úgy, hogy alig van köztük csak a szolgai hűségen, tehát 
teljes mértékben az eredetihez visszanyúló alkotás (talán az egy szem Disney-rajzfilm a kivétel). Most 
sem volt hiábavaló, vagy éppen unalmas a feldolgozás, bár itt a „feldolgozás” szó csalóka lehet, hisz az 
eredetiből talán 2-3 jelenet és néhány utalás maradt csak meg, bár azok a leghíresebbek és az eredeti 
lényegéhez   tartoznak.   Már   rögtön   az   indulás   felvezeti   ezt   a   rendezői   stratégiát,   a   zseniális 
színpadberendezéssel, amely egyrészt a mennyezetről lógó groteszk babák (ha elfelejtenénk őket, 
gondoljunk csak a Toy Story I.  eltorzított gyerekjátékaira), illetve az eredeti mű korának hangulatát 
felidéző fotelekig. Két fotelről van szó, elrendezésükkel rögtön leszögezve, hogy itt nem csak az Aliz 
Csodaországban  szolgál   eredetiként,   hanem   a   második   rész,   az  Aliz   Tükörországban  is.   A 
tükörmomentum pedig a kezdetektől a lezárásig fontos szerepet kap, mind a történések, a mozdulatok 
szintjén, mind pedig a darab szerkezetében is. 
A groteszk babák által megjelenített aspektus szintén kettős, hisz egyrészt a gyermeki én is 
megjelenik, másrészt a – rendkívül fontos szerepet betöltő – őrültek házi hangulatot is, amire ráerősít 
később a háttérben megjelenő NEM VAGY EGYEDÜL-felirat, valamint az erőteljesen jelenlévő zenék, 
amelyek közül nem egy a gyermekkorunkból ismert felhúzós játékok muzsikáiból kiindulva váltak 
horrorisztikus dallamokká. 
A színészek – vagy ez esetben táncosok –  (talán mindkét kijelentés helyes) mozdulataira is 
végig igaz volt a tükörjáték, nemegyszer egymás mozdulatait utánozták, ez esetben csak a világos és 
sötét színek örökös ellentéte jelezte szembenállásukat, hisz két oldal szembenállása jelenítődik meg, a 
tükör két oldaláé, az egyik oldalon a pikk, a másik oldalon a kőr kártyák (vagy a Tükörországra utalva 
a fekete és fehér bábuk, bár ez inkább csak szimbolikusan, a táncosok egymást irányító mozdulataiban 
van   jelen,   semmint   konkrét   utalások   szintjén,   mint   ahogy   az   a   kártyalapok   jelmezként   való 
felhasználásával is történik). Ugyanakkor a tükrök rendjét számtalanszor megtörik az egymás ellen 
irányuló indulatok, a folyamatosan jelenlévő halálfenyegetés, valamint az idővel színpadra kerülő 
szexualitás is, és itt felmerül a kérdés, amely további alapművek után kutat: a férfiak rendszerint a 
játékbaba és a hús-vér test formái között váltogatnak, esetleges Diótörő allúziókat is felvetve.
Ugyanakkor a Bolond Kalaposnál való teázás, illetve az ellenséges királynővel való csatajelenet 
kétséget sem hagy, melyik az a mű, amiből a legtöbbet merítettek, még ha az erőteljesen jelenlévő 
pszichotikus ábrázolások néha ezt kétségessé is teszik. Azonban ezek pusztán mozgással, zenével és 
fénnyel megjelenített ábrázolása olyan hatékonynak bizonyul, hogy képes lekötni az eredetit alaposan, 
vagy éppen egyáltalán nem ismerő nézőt is. 
Az őrült lázálom végül véget ér Aliz számára, ám még ekkor is kínozzák a felhúzós babaként 
rángatózó látomások, mígnem felcsendül a darab elején is hallott skandálás, és feltűnik a fényt adó 
lámpa, láthatóvá téve az őrület romjait: a játékok szétdobálva, a kártyalapok szétszórva. Aliznak 
elkerülhetetlenül szembe kell néznie őrületével.
Kecskemét, 2012. április 21.
Füzi Péter

ADYÁK/new wave: Á.G.N.E.S. (2.)


villámkritika
G-pont
Á.G.N.E.S.
(AYDÁK/new wave, Debrecen)
Megdöbbentő történet, megdöbbentő megoldásokkal, játékokkal és váltásokkal. Már amikor 
belépünk a színház épületébe véres papírlapok fogadnak szétszórva a földön „ez jó lesz”, 
gondoltam magamban. Furcsa kezdés az ajtóban, majd beengednek minket. Az ajtók lelki 
problémáival   foglalkozni   még   soha   nem   jutott   eszembe   vagy   mentálhigéniával   betömni 
réseket. De ezen nem is igazán elmélkedem, mert leköti minden figyelmem, ahogy a fiúk az 
ajtókkal bravúroznak, emelik, döntik, elkapják, látom, hogy jó fizikumúak, mégis hihetetlen 
látvány,   mintha   könnyű   hungarocell   lapokkal   dolgoznának.  Az   első   táncos   jelenet   után 
vártam,   hogy   mikor   szólal   meg   újra   a   zene   és   mozdulnak   meg.   Végtelenül   ötletes, 
szórakoztató, néhol akrobatikus elemeket tátott szájjal néztem és nem voltam vele egyedül.
A darab során számtalanszor kizökkentem, hirtelen nem tudtam hová tenni a dolgokat. 
Izgalmas volt, folyton keresni a miértet, de nem is vártam magamtól, hogy megtalálom. Csak 
hagytam, hagy sodródjak az őrülettel, átéljem a darab által, amit egy férjgyilkos érezhet!
„The women who killed her husband” – hirtelen   és pontosan váltott a karakterek között, 
mintha mind benne lenne, és kontrollálatlanul hol ez hol az bukkanna elő belőle.
Amikor teleshop-stílusban Setve és Stevie belekezdett a kínzóeszköz reklámába kicsit, 
megfagyott bennem a vér. Mi lesz itt? Ha már eddig is annyira bátran levetkőztek, akkor itt 
most tényleg valami durva dolgot fogunk látni? Szerencsére inkább komikusra hajlott a dolog 
és a mozgás elvonta a maradék figyelmemet is arról, hogy tulajdonképpen mit csinálnak azzal 
a csővel. Amit nagyon sajnálok, hogy a dobozok rejtélyét pontosan nem tudtam megfejteni. 
Nem tudtam pontosan eldönteni, hogy a bíróság Ágnes fejében volt, vagy a valóságban, de ez 
nekem még izgalmasabbá tette a dolgot.
Sok képet, és gondolatkezdeményt adott a darab, és a színészek játékának egy-két 
pillanatát (főleg a mozgások közül) sokáig meg fogom őrizni és előveszem, hogy tovább 
gondoljam. Kaptam valamit ez alatt a rövid órácska alatt, és ezt köszönöm!
2012. április 21.
Molnár Rebeka
    

ADYÁK/newwave: Á.G.N.E.S. (1.)


Villámkritika
Ápontgépont(hehehe)enpontepontespont
Á.G.N.E.S.
(ADYÉK/newwave)
A debreceni ADYÉK/new wave csoport Á.G.N.E.S. című előadása a jól ismert Arany János-balladát dolgozták fel. A történetnek csak a fontos elemeit tartották meg (a szeretőt teljesen 
kiírták, itt Ágnes öli meg a férjét, illetve a képzelődését sem (csak) az elmebaj, hanem a 
kábítószerek (is) a felelősek. Valamint a csoport mindenben a lehető legaktuálisabb próbált lenni, 
elég csak a zenei, illetve popkulturális utalásokra gondolni, vagy akár a rengeteg Kecskemétre, 
kecskemétiekre vonatkozó kiszólásra is.
A darab egy jól eltalált bakijátékkal kezdődik, és a későbbiekben is megmarad ez a 
rendkívül erős komikus vonal, amely egyrészt oldja, másrészt abszurd megvilágításba helyezi az 
eredeti szöveg rendkívül ijesztő, már-már thrillerbe hajló alaphangulatát.  Ez a kettőség nem csak 
a történések, és a szöveg szintjén jelent meg, hanem a fentebb már említett zenei vonalon is 
megjelentek, akárcsak a sűrűn előkerülő táncoknál, itt elég csak a kínzásra használt csárdásra 
gondolni.
Ugyanakkor végig jelen van eldönt(hete)etlen kérdésként az eredeti műben is jelen lévő, 
bár itt átfogalmazott kérdés. Se a nézők, se Ágnes nem tudja eldönteni, hogy a tárgyalása a 
fejében játszódik-e le, vagy pedig egy tényleges, bár A per bíróságára erősen hajazó tárgyaláson 
vesz-e részt. 
Ennek a kettőségnek a kialakításában természetesen a színészek remek játéka, bravúros 
mozgása is szerepet játszott. Bár a fentebbi sorokból úgy tűnik, a darab főszereplője Ágnes, ám a 
három fiatalember (akik folyamatosan váltogatták szerepüket) is vele azonos, hanem még 
nagyobb teret és figyelmet követeltek ki maguknak, és bár gyakran kalandoztak el az altesti, 
illetve erotikus poénok területén, sőt, az egyikük még (látszólag) meztelenre is levetkőzött; 
ezeket a kényes, néha a nézőknek is kényelmetlen szituációkat is teljes fegyelemmel kezelték.
Ugyanakkor a kettőség fenntartásában a rendezés, illetve a szöveg is nagy szerepet 
játszott, a tárgyalás szövegéből kinyíló, azt átértelmező szójátékok, újabb és újabb jelenetek, 
illetve ezekkel szemben a tárgyalásokat ábrázoló színdarabok és filmek általánosan használt 
technikája, a flashback mindkét elképzelést valószínűvé teszik. Ám megint csak Arany Jánoshoz 
visszatérve, ahogy a balladának is kötelező eleme az eldönthetetlenség, itt is felmerül a kérdés, 
szükséges-e egyáltalán eldönteni a kérdést.  (A Vörös Rébék a darabba való beidézése is erre 
játszik rá.)
Ugyanígy a darab díszletei, kellékei is csak az egymás mellett elcsúszó értelmezéseket 
erősítik, példának okáért a legfontosabb díszlet, az ajtó, amely egyszerre tárja ránk a ballada 
szövegét, valamint zárja el a férj holttestét, ezzel megjelenítve Ágnes elmebaját (vagy itt 
kábszeres  őrületét), amelyre csak rájátszanak az ajtó mentálhigiéniás állapotára vonatkozó 
kérdések, megállapítások.
Az  Ágnes asszony  ilyesforma, komikus feldolgozása igencsak aktuális, elég csak a 
mostanában   előkerült   félrefordításra   gondolni,   ami   után   egyesek   rögtön   Parti   Nagytól 
szeretnének végre Arany-átiratokat olvasni.
A fesztivál nézői ezzel a darabbal egyrészt mélyebb betekintést nyerhettek az egyik 
legismertebb magyar irodalmi műbe, valamint egy abszurd körutazást tehettek az emberi test és 
elme nem túl gyakran előkerülő aspektusai körül.
2012. április 21.
Füzi Péter

Budai Középiskola – Ködvelők: A Gyuri?


Villámkritika
(Budai Középiskola – Ködvelők)
A Gyuri?
Szombat délben állunk a Ciróka előtt, odajön egy lány és szemetet kér. Mire kell neki a mi használt zsebkendőnk?- a darabhoz. Odaadtuk és elment. Bementünk, beültünk a színpad közepére és jéé, a szemétkupacban ott a mi zsepink is!
A tér elrendezése már kíváncsivá tett minket, végülis mi is bent ültünk a szobában. Ez néha előny, néha viszont hátrány volt az előadás szempontjából. Olykor nem értettük, miért kell ott ülnünk a lábuk alatt, mikor a nagyobb megmozdulások inkább a nézőtér felé irányultak, és voltak olyanok is, amiket az első párnákon is alig láttunk, hallottunk, hát még a nézőtér utolsó soraiban... . Úgy éreztük, sok poén és párbeszéd elveszett, valószínűleg azért, mert kétfelé kellett játszaniuk, így könnyen kerültek takarásba, és sokszor befelé játszottak a nézőtérnek háttal, ami zavaró és érthetetlen lehetett. Szubjektív véleményünk szerint így, ekkora színpadon, nem volt jelentősége, hogy ott ültünk a „szobában”, mert a történéseknek nem voltunk jobban részesei, pedig az elrendezésből ezt vártuk volna. Talán jobban érvényesülhetett volna egy kis színpadon csak a nézőtér felé játszva.
            Alapvetően a történet igazán életszerű. Egy mai baráti társaság - sokszor azon nevettünk, hogy felismertük a tipikus karaktereket a közvetlen társaságunkból is. Megvannak a vezető egyéniségek, akik egymással rivalizálnak, és a többiek, akik nem szeretik, ha irányítják őket, tehát senkinek nem jó semmi, de mégis összetartja őket, hogy örömet akarnak okozni a barátjuknak, Gyurinak. Ki is az a Gyuri? Valójában úgy tűnik, ő a társaság központja, később kiderül, hogy egyben a körön belüli konfliktusok forrása is - talán nem is olyan nagy Barát!? Hiába a sok készülődés, begyakorolt tánc és a díszítés, a legnagyobb meglepetést mégis Gyuri okozta számukra…
Természetesen nem ismerjük a játszókat, de úgy tűnt, mindenki megkapta a „maga szerepét” az előadásban, a mindennapi életben is így képzelnénk őket (J), ezzel szemben  a színpadi jelenlét nem mindig volt egyenletes.
            Az előadás üdítő és szerethető volt így szombat délben, jól éreztük magunkat. Szórakoztató és élvezhető darabot láttunk. Külön dicséretes, hogy a szerző korunkbeli fiatal lány, ilyen szinten foglalkozik drámaírással. Gratulálunk, köszönjük az élményt és sok sikert kívánunk a továbbiakban!          

                                                                                  Kecskemét, 2012-04-21.                                                                                                      Szilvi, Dorina