villámkritika
Van remény
Semmi ágán
(Nagy Komiszok, Miskolc)
Semmi ágán ül szívem. „Hatvanhárom ember ülhet be” – szól a diktatórikus kijelentés, na,
mondom, miért nem lehet nagyobb tereket használni, az előadásokhoz? Előre törtem,
bementem, leültem. Remélem, megéri.
Kis teste hangtalan vacog. Próbálok személyes lenni, legalább annyira személyes, mint az
előadás, ami a csoportról szólt. Nem neveket, vagy személyeket láttam, sokkal inkább
benyomásokat, impressziókat. Nem a szöveg a fontos, hanem az, ami a tekintetekben van. A
srácok tekintetében világok nyíltak meg. Nagyon örültem, hogy erre nem a szöveg korlátolt
eszközeit használják. Formanyelvük a végletekig lecsupaszított szövegtöredékek szintjére
szűkült. Helyet adva egy másik, sokkal értékesebb kevésbé megfogható formanyelvnek. Néha
erre az a legmegfelelőbb, ha szöveg helyett csak zene szól, egy dallam, amely végig kísér
engem mint nézőt az előadáson, segít átzökkenem a problémákon, egy ismerős dallam, ami
hozzám szól.
Köréje gyűlnek szelíden. Különböző korosztályok szájából különbözően hangzik József
Attila hangja. Jó látni, hogy mindenki csak annyit vesz el a költő kosarából, amennyire
szüksége van. Ha megakad ez a hang egy játszó szájában, az sem baj, viszont azt meg kell
jegyezni, hogy csak akkor veszem ezt észre, ha ők reagálnak erre a botlásra.
És nézik, nézik a csillagok. Az egyszerűség az egyik legnehezebb művészi erény, és ezek a
srácok képesek voltak arra, hogy elhiggyék magukról, hogy érdekesek, mindenféle akcióval
telített, szájba rágott mozdulat, gesztus nélkül is. Milyen szép, mikor hatvanhárom ember
lélegzetvisszafojtva figyeli, ahogyan egy tündérke besétál a színpadra, és ezzel megváltoztat
mindent. Hatvanhárom ember jött be, és lett elbűvölve. Be kellett látnom nekem is, hogy ez
nagyobb térben nem működött volna.
Kecskemét, 2012. április 21.
Fodcsa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése