villámkritika
Így volt…
Pszichedélia
(Ifjú Morbid Színpad, Kecskemét)
Pár ével ezelőtt, sőt sokszor még mostanában is pontosan úgy érzem magamban, mint ezen az
előadáson. Már abban a pillanatban, amikor belépünk a nézőtérre és leültetnek minket a
színpadra, érezzük, hogy ez valami más lesz. Valami szokatlanra számítunk és nem
csalódtam!
Az átlagos tizenévesekről szóló történet egyik pillanatról a másikra átcsap egy
eszeveszett szürreális, pont ezért az elején kicsit értehetetlen belső utazásba. Amikor először
megszólalt a zene, úgy éreztem én is házibuliban vagyok. Megdöbbentem a hatástól, soha
nem gondoltam volna: az, hogy ott ülök a játszók között, ennyire erős lehet. Majd hideg
futkosott az egész testemen, amikor a tömeg úgy mozdult, mint a főszereplő, és felfogtam,
hogy ez mind Ő! „Szerencsétlen” lány egy olyan világba kerül, ahol semmit sem ért, és én
tudom, hogy ez Ő maga! Nem éreztem magam biztonságban innentől kezdve egy percig sem,
de nem a körülöttem szaladgáló emberek miatt!
Lehet, hogy én is ilyen vagyok belülről? Ez a gondolat egész előadás alatt ott
motoszkált valahol hátul az agyamban. Egy percre sem kalandozott el a figyelmem, mert
mindig volt valami effekt vagy éles hang vagy új zene vagy mozdulat, ami lekötötte. Az éles
hangok, a kiabálás, a hangszínnel való játék olyan sok volt, olyan sűrű, hogy a végére tényleg
úgy éreztem magam, mintha kiszakadtam volna a valóságból és máshol lennék. A kis katica, a
mélabús bagoly, a galambpár, egyiküknél sem láttam az embert! Csak Őket. A
legmegragadóbb mégis a tengeri jelenet volt számomra! A sok buborék, ahogy ott mászkálnak
mellettem az „élőlények”, a hangok…teljesen belesüllyedtem. Annyira kétségbe voltam esve
az egész előadás alatt, mintha velem történne minden. Aztán jön a végén a feloldozás, a
rádöbbenés, hogy itt mindent irányíthat, mert ez Ő! Az első kis élvezet a lány arcán, amikor a
sast odaadja rókáknak és a tudat, hogy ezentúl minden más és talán jobb lesz! Mintha az
utolsó pillanatban, amikor már tényleg nem bírom, kibukkannék a víz felszínére!
Csak, amikor a végén a házigazda keltegeti a maradék vendéget, akkor döbbenek rá,
hogy ennek a történetnek volt eleje is. Olyan távolinak tűnik az a valóságos világot bemutató
keret, hogy szinte el sem hiszem, hogy ebben darabban volt az is. Pedig mennyire jellemző:
szülők elutaznak, tilos a házibuli, de már tudja az ember, hogy kiket hív meg. Nálam elérte a
hatását a darab. Adott valamit, amit eddig senki és semmi.
Kecskemét, 2012. április 20.
Molnár Rebeka
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése