2012. május 9., szerda

TrActor Csoport: Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája


villámkritika
Bűntudatom van?
Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája
(TrActor Csoport, Győr)
Vajon milyen érzés megölni valakit? Ezt a kérdést feltehetnénk azoknak a fiatal középiskolásoknak, 
akik pár napja agyonlőttek egy lőtéren két férfit néhány használt fegyverért és némi pénzért, hogy 
aztán   egy   kaszinóban   elszórakozzanak   kicsit.   De   erre   a   kérdésre   –   helyettük   –   más 
középiskolásoktól kapok választ, egy diákszínjátszó fesztiválon.
Úgy érzékeltem ugyanis, hogy Varju Nándor és Korányi Bálint rendezése egy olyan 
Marquez-interpretációt tár a nézők elé, amely nem a múlt rekonstruálhatatlanságát, a valóság 
kideríthetetlenségét, nem a nyomozó kudarcát hangsúlyozza ki, hanem a gyilkosság okozta 
érzéseket, talán a felelősséget, és a bűntudatot, a tettek súlyát, és a tehetetlenséget. (És ez nem 
elhanyagolható apróság!) Jól kivehető ez a Vicario fivérek egyik kezdeti jelenetében, ahol éppen a 
testi tünetek érzékelése ejti kétségbe a gyilkosokat, a kankó, a koszosság érzése, a szagok. Ehhez 
kitűnően párosul a vér látványa, amely a börtönben ülő hentesek bűntudatát mutatja meg a 
befogadónak. Bűntudatot érez mindenki, aki nem figyelmezette Santiago Nazart, és aki nem 
akadályozta meg a gyilkosságot. Mindez szépen kidomborodik az előadás során. 
A színészi játék véleményem szerint egyenletes volt, nem voltak kiemelkedően vibráló 
karakterek, viszont mindenki kellő lélekjelenléttel igyekezett részt venni a produkcióban – ez 
nagyon fontos. A kreatív tér- és kellékhasználat jellemzően emelte a színjáték hatásmechanizmusát; 
szerintem a véres belek vizuális megjelenítését a Marquez-szöveg váltja ki a rendezőkből, ahogyan 
a gyilkosság jelenetének erőteljes, már-már gyomorforgató hatását is ennek köszönhetjük, de 
kifejezetten az előadás sajátja, hogy az ikrek kezében nincs kés, tulajdon kezük maga a fegyver. A 
rendezés „szexepilje”, hogy a nyomozónak tett vallomások dialógusai, az orvosi jelentés szimultán 
keveredik a megelevenedett szituációkkal. Ez teret enged a játék szabadságának. Nagyon örültem, 
hogy   nem   ugyanaz   a   diáklány   játszotta   a   menyasszonyt,   és   a   huszonhat   évvel   később 
számkivetettségében leveleket író „szerelmes szűz feleség” szerepét. Viszont vártam volna, hogy a 
híres „Itt vagyok” egy hangsúlyos befejezése legyen az előadásnak – de talán ez csupán női 
gyengeségemnek tudható be. Így a darab utolsó előtti pillanatában éppenséggel elsikkadt kissé, de 
helyette kaptam a darab elején egy klassz vizuális élményt: a kiterített hulla felett elmondott ima 
utáni jóízű tor akaratlanul is összekapcsolódik a disznóölő késekkel kivégzett ember látványával. 
(Mégiscsak egy disznó volt, aki halálát lelte?) Jó volt, hogy amikor a nászéjszakán hazahozott lány 
kinyögi Nazar nevét, akkor az előadás nem vállalja magára a bíró szerepét: nem tudom meg én sem, 
hogy mi történt. Épp emiatt nagyszerű a szöveg is, de talán jobban lehetett volna ezt a 
bizonytalanságot hangsúlyozni például a menyasszonyi készülődés jelenetében. Hiszen valójában 
„tökmindegy”, hogy megtörtént-e az a bizonyos dolog, vagy nem, a közerkölcs nevében kivégzésre 
ítélik Santiago-t az ikrek, és bár ők sem biztosak abban, hogy bűnös-e a férfi, abban igen, hogy meg 
kell-e halnia. De én, a néző szeretném érezni az igazságtalanságot, a kétségbeejtően csúszkáló 
emberi morált és a szerencsétlen szerelmi történetet. Persze egyáltalán nem valószínű, hogy ezzel 
mások is így vannak, és nem is kell így lennie, ez csak az én szubjektív benyomásom volt.
Összességében csupa jót mondtam a látottakról, és ez nem véletlen. Rendesen összerakott 
előadás volt ez, jól megkomponált dramaturgiával, kreativitással, meg mindenféle belsőségekkel és 
bensőséggekkel.
Kecskemét, 2012. április 20.
Kollár Zsuzsi

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése