villámkritika
Generációváltás
Az én nagypapám
The Muppet Show
A fesztivál zárásaként a diákszínjátszók korosztályát aktívan, szinte nap mint nap érintő
probléma feldolgozását láthattuk a színpadon – a nagyszülők és az unokák viszonyát taglalta
ugyanis a pécsi The Muppet Show csoport munkája.
A téma örök, és mint a darabból is kiderült, tudományosan is aktívan tárgyalt, így nem
igazán lehet erről a mindenki által megélt szituációról újat mondani, de nem is feltétlenül kell, ha
ennyire frissen és humorosan tudnak a témához nyúlni, különösen, hogy itt nem a nagyszülőkön
vagy éppen az unokákon nevettünk, hanem éppen velük. Remekül ragadták meg a mindenki által
ismert szituációkból fakadó helyzetkomikumokat, ám ugyanakkor a darab elejétől a végéig jelen
volt a kérdésfeltevésekre és válaszadásokra biztató hangnem, nemegyszer direkt kimondva,
kiemelve.
Ugyanakkor sokszor eltolódtunk a morbiditás, illetve a túlságosan is hangsúlyozott
poénok felé, ami egy idő múlva, a folyamatos ismétlések eredményeképpen a figyelem rovására
ment. Kivétel ez alól Desiré elénekelt története, mely a leginkább felelős volt a fentebb említett
kérdések-válaszok megfogalmazásáért, ám az ezzel szembenálló Kerozin-szám, a Nagypapa
punk volt, túl sokszor tért vissza és erőteljesen elütött a darab általános stílusától.
A színészeket külön dicséret illeti meg a gyors váltásokért, ahogy az unokák szerepéből a
folyamatosan jelenlévő szemüvegek segítségével egyik percről a másikra váltak nagyszülővé,
majd vissza. Ezen kívül egyáltalán nem is volt kellék (a gitáron kívül), ami főleg a járókeretek
megjelenítésekor jelenthetett volna nehézséget, ám ezt is a legkisebb probléma nélkül kezelték.
Összegzésként kijelenthetjük, hogy igen dicséretes feladatra vállalkozott a darab,
amelynek azonban csak részben tudott megfelelni, ám ezzel is igen nagy hatást és benyomást
tudtak kelteni, ami nem csak a nézők életkorát tekintve igen pozitív, hanem a manapság uralkodó
attitűdök szempontjából is.
Füzi Péter
2012 április 22.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése