Petőfi Kvartett: Ádáméva

villámkritika

Az ember tragédiája 

Ádáméva

(Petőfi Kvartett, Sárbogárd)

Azt biztosan mindenki sejti, hogy Madách emberiség költeménye valójában nem tragédia, még ha a 

cím megtévesztő is. De abban is biztos vagyok, hogy amikor beültünk az előadásra, nem egy 

komédiára számítottunk. Kellemes volt-e a meglepetés? Számomra igen. El is magyarázom, hogy 

miért.

A báb-technika itt zseniális invenció, hiszen abban a miniatürizált Paradicsomban, amelyet 

egy rántással el lehet tüntetni, van valami olyasfajta kritikus humor, amely végigvonul később a 

nem bábos jeleneteken is, és segít eltávolodni a mű komolyságától, „nagyságától”. Olyannyira 

elszakít bennünket Madáchtól, hogy a kifogástalan szövegmondás dacára érezzük: ez már talán nem 

is az a mű. Nem bizony. De pont ez a jó benne. Ha magunk elé képzeljük színpadon az előadást, 

nem hinném, hogy bárkinek is sztereotíp módon megjelenik egy sztenderd „embertragédiája”. Nem, 

hiszen Madách életében nem mutatják be (nem is színpadra szánja), ha jó emlékszem Paulay Ede 

nyúl hozzá elöször. Azóta rengeteg idő eltelt, mégsem alakult ki konvencionális, rögzült rendezési 

elv e „dráma” esetében. Ezért aztán a legkülönbözőbb eszközökkel viszik színre ma is. Jelen 

esetben bábos technikával, végtelen humorral és élvezettel alkották meg a sárbogárdiak, és ha 

elfogadjuk, hogy ez nem Az ember tragédiája, akkor szeretjük nagyon. 

Szeretjük, mert jól ki van találva, hogy melyik pillanatban kell a bábot figyelnem, és melyik 

pillanatban veszik át a szerepeket a lányok. Szeretjük, mert könnyed és esetenként gúnyosan 

reflektál a mű komolyságára, mert kifigurázza a filozófiát (a tudás fájának gyümölcse egy Haribo-cukorka, amit csak úgy suttyomban kap be az egyik játszó), a tudományt (gondoljunk például 

Kepler csillagainak mérőszalaggal való vizsgálatára), a szerelmet (Danton belezúg az arisztokrata 

csajba, mindezt egy musical betét segítségével, mire Lucifer megjegyzi: „ez nem az a darab”). A 

ziccert, hogy a londoni színben a bábos-jelenet pontosan a teremtés paródiája, olcsó, fogyasztható 

művészetként való elárusítása mégis kihagyja Leszbovszki Anna, a rendező. Lehet, hogy a paródia 

paródiája már nem működne? A fókás jelenet táján már felgyorsul az előadás, mintha érezné a 

humorforrás állandóságából és az eszközök hasonlóságának folytonosságából adódó lankadó 

kacajhullámokat. (Ez értelmes mondat?) Tehát: nem baj, hogy nem volt hosszabb az előadás. Mert 

például a végére már sokadszor nevetek azon, hogy Éva hangja végony és magas. De ez nem 

probléma, mert nevetek, az viszont kicsit elgondolkodtató, hogy mi volt az üzenete, célja ennek az 

előadásnak, ha a vége is ugyanígy „el lett blöffölve”? Elhangzik a klerikális tanács: „Mondottam 

ember, küzgy és bízva bízzál!” – én mégse kapok itt már semmi pluszt. A plusz az volt, hogy végre 

láthatok gimiseket Madáchot élvezni, és ezt nem tudom eléggé megköszönni ennek a négy 

embernek. 

Szóval „egészségesnek”, ötletesnek találtam, amit láttam. Milyen jó lenne így elbagatelizálni 

néha a valóságot is, hogy aztán ebből a pozícióból reflektálhassak Az ember tragédiájának komoly 

oldalára! Mert van ám neki olyan, nem csupán legenda...

Kecskemét, 2012. április 20.

Kollár Zsuzsi