Müszi, Muppet Show: Az én nagyapám

villámkritika

Generációváltás

Az én nagypapám

The Muppet Show

A  fesztivál   zárásaként   a   diákszínjátszók   korosztályát   aktívan,   szinte   nap   mint   nap   érintő 

probléma feldolgozását láthattuk a színpadon – a nagyszülők és az unokák viszonyát taglalta 

ugyanis a pécsi The Muppet Show csoport munkája.

A téma örök, és mint a darabból is kiderült, tudományosan is aktívan tárgyalt, így nem 

igazán lehet erről a mindenki által megélt szituációról újat mondani, de nem is feltétlenül kell, ha 

ennyire frissen és humorosan tudnak a témához nyúlni, különösen, hogy itt nem a nagyszülőkön 

vagy éppen az unokákon nevettünk, hanem éppen velük. Remekül ragadták meg a mindenki által 

ismert szituációkból fakadó helyzetkomikumokat, ám ugyanakkor a darab elejétől a végéig jelen 

volt a kérdésfeltevésekre és válaszadásokra biztató hangnem, nemegyszer direkt kimondva, 

kiemelve.

Ugyanakkor sokszor eltolódtunk a morbiditás, illetve a túlságosan is hangsúlyozott 

poénok felé, ami egy idő múlva, a folyamatos ismétlések eredményeképpen a figyelem rovására 

ment. Kivétel ez alól Desiré elénekelt története, mely a leginkább felelős volt a fentebb említett 

kérdések-válaszok megfogalmazásáért, ám az ezzel szembenálló Kerozin-szám, a  Nagypapa 

punk volt, túl sokszor tért vissza és erőteljesen elütött a darab általános stílusától.

A színészeket külön dicséret illeti meg a gyors váltásokért, ahogy az unokák szerepéből a 

folyamatosan jelenlévő szemüvegek segítségével egyik percről a másikra váltak nagyszülővé, 

majd vissza. Ezen kívül egyáltalán nem is volt kellék (a gitáron kívül), ami főleg a járókeretek 

megjelenítésekor jelenthetett volna nehézséget, ám ezt is a legkisebb probléma nélkül kezelték.

Összegzésként   kijelenthetjük,   hogy   igen   dicséretes   feladatra   vállalkozott   a   darab, 

amelynek azonban csak részben tudott megfelelni, ám ezzel is igen nagy hatást és benyomást 

tudtak kelteni, ami nem csak a nézők életkorát tekintve igen pozitív, hanem a manapság uralkodó 

attitűdök szempontjából is.

Füzi Péter

2012 április 22.

Zöld Macska Diákszínpad: Szorongás Orpheum

villámkritka

Szorongás nélkül az orfeumon

Szorongás orfeum

(Zöld Macska Diákszínpad, Szigetszentmiklós)

A fesztivál második napjának utolsó két előadására rányomta a bélyegét a szombat esti hangulat: 

olyan hálás közönséget kapott a Szorongás orfeum (és az Arrabona Diákszínpad is), amilyenről 

minden társulat álmodozik.

A poénok átütő erejű kacajhullámokat indítanak el a közönség soraiban, és ez bátorságot, 

szabadságot ad a játszóknak is. A darab kitűnő választás, a jelenetek pergő ritmusa még a késői órán 

is fenntartja a figyelmet. A zenei betétek nagy lendületet adtak a produkciónak, a boldog dallamok 

alapvetően   meghatározzák   a   hozzáálláásunkat   ahhoz   a   sok   apró   történethez,   amelynek   tanúi 

lehettünk. Jól kihasználta a csoport a tehetségeket, az adottságokat:  tangó gyönyörű volt, illett az 

előadás   ritmusába,   a   bűvész   kevésbé   bájos   segítőjének   arcberendezése,   fintora   humoros   volt, 

miközben egy másik, kontrasztjelenetben ugyanez a lány teljes lélekjelenléttel és komolysággal 

átéli a drogüggő szerepét. A kezdeti jelenetben szó szerint rámtelepedett a tanítónő gyermekének 

szorongó helyzete, és innentől kezdve egy pillanatra sem tévedt el az előadás ettől az üzenettől, 

vezérfonáltól. A térhasználat ügyes volt, bár a nézőtér bejárat felőli végéből nehezen lehetett látni a 

másik oldalon játszódó jelenetek egy részét. A jelenetek többségében mindig volt valami humoros, 

miközben megmaradt a téma komolysága. Gondolok például a párkapcsolati témájú jelenetekre, a 

vacsorára, a barátnők sminkelős-beszélgetésére. Sokszor egymásba ágyazódó konfliktusok sorozatát 

láthatjuk,   gondolok   itt   az   utolsó   jelenetre,   ahol   az   önző,   bunkó   srác   beszélgetése   átfűződik   a 

cigányokkal való vitába. 

Végeredményben nem csupán a közönség alaphangulata miatt aratott ekkora sikert – mert 

igenis nagy sikert aratott a csapat – hanem azért is, mert megfelelő arányban foglalt helyet a humor 

és a komolyság a színdarabban, s mivel a játszók önfeledten és határozottan adták át magukat a 

játéknak, a nézők is gond nélkül szárnyalhattak az előadással.

Kecskemét, 2012. április 22.

Kollár Zsuzsi

HMG-KIMI 11. d: A halálratáncoltatott leány

villámkritika

A halálratáncoltatott leány

(HMG-KIMI 11. d, Szentes)

Ha nem lehetsz azé, akihez a szíved húz…

A téma, ami mindig aktuális, bár korántsem újkeletű.

A szentesiek hozták a formájukat.

A cím nem árulkodik arról, hogy nem egy napjaink béli újságcikk lesz a forrás, de 

külön   tetszik   a   sejtelmesség.   Teljesen   egyszerű,   közismert   balladára   épülő   történetet 

láthattunk nagyon erős képekben a csoporttól. A gazdag lány, aki származása miatt nem lehet 

szerelmével, hiszen választottja szegény és árva is. Általános népi történet szerelemről, amely 

halállal végződik. Azt hinnénk, hogy erről már mindent elmondtunk, ismerjük a rövidke 

sztorit. Ám talán kevesebb beszéddel és több érzéssel tudnak még újat mondani/mutatni a 

HMG-sek. A csapat együtt, közösen ábrázolja az érzelmeket, szinte alig vannak egyéni súlyos 

motívumok,   a   nyomatékot   és   a   keretet   az   egység   adja   és   a   ritmus.   Az   arcokról 

temperamentum,   fájdalom,   bánat,   kimértség   sugárzik.  A  tömeg   sodor,   akár   a   tánc.  A 

figyelmemet is csak ő viszi. A karakteres egyéni megnyilvánulások (népdalok, táncok és 

próza) őszinték, és ami óriási pozitívum: segítik a körülöttük álló „tömeg” színpadi jelenlétét, 

munkáját. A jelmezek egységesek (ezzel is a tömeget erősítvén), a kellékhasználat minimális, 

jelzésszerű és visszafogott. Díszlet nélkül játszanak a fiatalok. Mondhatni, minden az elért 

hatást segíti. A tömeg él és nagyot üt a porondon. A gimis srácok – nagy meglepetésemre – 

hiteles felnőtt, jó fizikumú férfiakká váltak a színpadon. Nőket láttam magam előtt és 

korosztályokat mű és „gagyi” jelzések nélkül. Kiemelném a táncok jelentőségét, az egyéni és 

közös énekek súlyát, a ritmus nyomatékosító és húzóerejét. Vártam, hogy az anya reakcióját 

még ha nem is láthatom, de legalább elmeséljék nekem. Vajon emelt fővel és tartással fogadta 

fiatal lánya halálát vagy zokogással? Elvégre ő, és faluja hajtották a halálba…

Az előadás végig lekötött, éreztem a problémát a bőrömön. Megrázó volt. Köszönöm 

Nektek! Elgondolkodtam a látottakon és megnyugtatott, hogy én szerencsére olyan korba és 

olyan családba születtem, ahol örülnek a boldogságomnak és nem minősítik a páromat. 

Szomorúan hangzik, de ez életeket menthet meg.

Kecskemét, 2012. április 20.

Kovács Dóri

VMG-KIMI 12. d: Jövőképtelen

villámkritika

Elfogultan

Jövőképtelen

(VMG-KIMI 12. d., Budapest)

Úgy gondolom, szégyellheti magát az egész csoport, élén a rendezővel, hogy budapesti lakosként, és

színésztanoncként még nem jutott el hozzám az a lehetőség, hogy megnézzem ezt az előadást. :) Nehéz

megszólalni (még nehezebb írni) az előadás után, és ezzel láthatóan nem csak én vagyok így. Mindenki

érintve van, a kérdés csupán, hogy mit szelektál az ember magának az őt körülvevő helyzetből. Tetszik

a rendszer, nem tetszik, vélemény és kritika mindig van, kell, hogy legyen.

Nem visít, ha nem húzod a farkát. Szokták volt mondani nagyapáink. Hát most húzzák, de rendesen, és

mindenki befelé izzadja a mérgét, fosik szólani. Mert fosni kell. No de ha már tisztáztam a pártállásom

(ami amúgy nincs), hát szólnék pár szót a megvalósításról. Több VMG-s előadást volt szerencsém már

látni, így talán kijelenthetem, hogy a megszokott színvonalhoz méltó előadást hoztak létre. Hiába a

nagy akarás ugyebár, ha nyögés a vége, itt a nyögést inkább helyettesíteném a katarzissal, ha van ilyen,

szóval   nem   hiába   a   hiába.A   maszk,   a   bábtechnikák,   a   stilizált   mozgások   a   keleti   színházak

hagyományait idézik. Ezeket az önmagukban is erős színpadi rendszereket, itt nyugaton (?) sokszor

nagy mellényúlásokkal veszik használatba. Az előadás során ezeknek az eszközöknek az arzenálját

láthattuk, és nem lett tőle giccses, vagy nehezebben fogható. Olyan színpadi nyelvet teremtettek a

rendezők és a játszók, amilyet én még nem láttam. Nem látok kifogásolni valót a megvalósításban, a

szőrös szájúak biztos tudnak mondani, én ehhez kevés vagyok, és úgy érzem, ez a meló nem is érdemli

meg. Nagy pallosa a diákszínjátszó zsűriknek a „mi közük van a diákoknak az előadáshoz?”-kérdés

feszegetése. Nem kérdés, hogy a játszók érintettek a témában, nem csak mert kimondják, hanem mert a

néző érzi az előadásból. Itt nem eszköz a diák a rendező önkényes gondolatainak a közléséhez, itt

mindenki üzenni akart.Kódolt üzeneteket kaptunk, melyeket ha nem fejtett meg valaki, hát nagyot

kacagott, ha pedig vette az adást, akkor elszégyellte magát azon, hogy muszáj kacagnia. Gyönyörűen

ocsmányak   a   maszkok,   szépen   mozognak   a   bábok   az   apróktól   a   fehér   „valakiig”,   a   jelmezek

minimalisták   és   nagyon   kifejezőek.  A  maszkokkal   társított   tipizált   mozgások,   és   torzított   hangok

együttes játéka szörny tükörképét adja a valóságnak.                                                  

  Úgy kiemelnék jeleneteket, de hát mindet nem lehet. Úgy kiemelnék játszókat, de hát mindet nem

lehet. Na akkor vegyétek úgy hogy kiemeltem mindent és mindenkit, már ha számít.

Köszönöm  a kortárs színházi  minőséget,  a  kurázsit,  hogy szóltok  mások  helyett  is, igenis rajtunk

fiatalokon áll jövőnk. És hogy szólni érdemes, bizonyítja a véget nem érő tapsorkán, az elsumákolt

könnycseppek, és a következő előadásra battyogó torokgombócok.

Kecskemét, 2012. április 21.

Kultúr Rozi

FORDÍTSD MEG A LAPOT!!!

R O M M A G Y A R

Jövőképtelen

(VMG-KIMI 12.d, Budapest)

Észrevesszük-e, hogy évek óta fel van túrva Budapest belvárosa? Észrevesszük-e, hogy a „rücskös buzi” kamasz

kölkünk comingoutolni készül? Észrevesszük-e, hogy azok a bizonyos mindenkoriak már nem mondanak semmit,

amikor hozzánk intézik szavaikat a pulpitusról? És észrevesszük-e még, hogy az a zűrös, érthetetlen, és egészében

átláthatatlan világ, élet, ami körülvesz bennünket „mi magunk vagyunk”?

A „táltos” mesél – de amiről szól, az „nem az idők kezdete előtt történt”, hanem most van. Benne vagyunk a

létfeledettségben, és nem tudunk kivülről reflektálni a világra, mert világtalanok vagyunk. Ekkor jön egy Perényi

Balázs, egy Somogyi Tamás, és spotfénnyel megvilágítják előttünk, amit eddig nem sikerült a sötétségben felfedezni:

hogy  lassan  szörnyekké   válunk.  Az  arcokat   eltakaró  csúf,   groteszk   maszkok,  a  realitásból   kiszakadt  mozgás,  az

eltorzult emberi cselekedetek arcul csapják a nézőt, röhögünk, de azért éppen ideje elgondolkodni néhány üzeneten.

Hogy milyen is Budapest fölülről nézve, milyennek látja egy kívülálló. Hogy milyen az a világ, ahol az emancipált és

öntudatos évák már nem érzik anyának – ó ádám – magukat. („Elvetetem a nem gyerekünket.”) Hanem elkapartatják

magzataikat,   aztán   hófehér   ruhában   össze-összezuhannak.   „Érzékelhettünk”   egyfajta   általános   politikai-társadalomkritikai felhangot is, az európai, meg amerikai erkölcsi normarendszer megbomlásának gúnyos, groteszk,

helyenként mármár abszurd eszközökkel való sugalmazását. De ne ködösítsünk tovább. Ez a színházi formanyelv, ez a

fajta hatásmechanizmus inkább hatott az érzékeinkre, mint a tudatunkra, ezért nehéz elemeire bontani egy-egy jelenet

működését. A magántulajdonát torkaszakadtából védelmező (szerintem) csöves, aki azt üvölti: „az én autóm, az én

csekkfüzetem”, stb, olyasmit birtokol csupán, aminek emberek nélkül semmi jelentősége sincs. Ugyanez a birtoklás-fétis mutatkozik meg a disznósajtképű kislánynál, aki az épp megválasztott képviselő-apucitól színházat, kórházat,

hadsereget  kap,  hogy  aztán  úgy  játszhasson  az  emberi   életekkel,   hivatásokkal,   ahogy  éppen  kedve  tartja.   Ez  az

embertípus elvárja a színművésztől, hogy a színpadon Pikachu mozdulatait másolja, elvárja, hogy olyan tisztségeket

tölthessen be, amihez esetleg köze sincs, és nem tűr ellentmondást senki részéről.

A kis fehér emberke, a tiszta, a jó, aki látja ezt, aki nem tesz semmit, kontrasztanyagot képez, általa válik

érthetővé,  hogy  miért  nem mehetünk  el  a  káromkodó,  terhes  nő mellett,  az  ótvaros-bunkó  pesti  kutyát  sétáltató

párocska mellett, akik belekötnek másokba ok nélkül – és ez tényleg megtörténik a fővárosban – , hogy miért nem

hagyhatjuk most már annyiban saját barátaink kivándorlását az országból, és az idegenben magyarul beszélni rettegő

nem   magyarországi   magyarok   szenvedéseit.  Az   ország   kifosztásáról,   ellopásáról   már   nem   is   beszélve   –   („négy

dzsippem van”). Persze vannak ellenzékiek:  „fiatal magyarok rázzák az utcán”   tüntetés címszó alatt, mert nem

mehetnek egyetemre – apró kicsi fehér emberkék, akik később elvándorolnak, és angolul éneklik majd a Szózatot.

Az   előadás   fegy   antasztikus   csatornán   keresztül   ömleszti   ránk   ezt   az   eszméletet,   páratlan   rendezői

eszköztárral, erős színészi megoldásokkal. A darab menetének fragmentáltsága nem zavaró, épp ez járul hozzá a

lehető   leginkább   ahhoz,   hogy   nagydózisban   kapjam   a   problémákat.   Perényiék   és   a   csoport   nem   szándékozik

alternatívát felállítani, nem azt akarja megmondani, hogy hogy lenne jó, hanem csupán annyit, hogy ez így nem az, és

hogy miért. Az, ahogy lecsapódik bennünk egy-egy jelenet szintézise, maga az üzenet – ez nem közvetlen és nyílt,

ezeket az üzeneteket mindenki más szinteken tudja dekódolni. Remélhetőleg mindenkinek sikerült.

Kecskemét, 2012. április 21.

Kollár Zsuzsi

Kabócák: Vallomás

villámkritika

Arcok. Harcok. Kudarcok.

Vallomás

(Kabócák, Pécs)

Arcok.  Beléptem a színházterembe, és a helyemet keresve azon gondolkoztam, hogy mi 

mindenből   lehet   színházat   építeni.   A   pécsi   srácok   elsőnek   szemétdombnak   tűnő 

papírhalomból   kialakított   teret   választották   színházuk   helyszínévé.   Ígéretesnek   tűnik, 

gondoltam, vajon milyen világot nyitnak meg előttem. Nem kellett csalódnom az először 

papírnak   hitt   szemét   egyik   pillanatban   mobiltelefon,   a   másik   pillanatban   csákó,   a 

harmadikban nyakkendő és a sort még folytathatnám. Örültem, hogy ezek a vagány arcok 

emberi történeteket hoznak létre ebben a szemét alá bújt miliőben, ahol felelős döntést nem 

képes hozni se gyerek se szülő. Mindenki a saját malmára hajtja a vizet, csak az a fontos, 

hogy „én rendben legyek”, csak az a fontos, hogy „én mit érzek”. „Gyerekek, beleszerettem 

egy másik nőbe, és itt hagylak titeket” – hangzik egy érzéstelen apuka szájából. „Szeretlek és 

te nem fekszel le velem? Hát csak magadra gondolsz?”- mondja egy srác, aki csak a saját f…

feje után megy.  

Harc.  A néhol már fárasztó szójátékok csatáját (a nyelvi humornak ezt a szintjét), sem 

Örkény, sem az előadás nem hagyja ki. Mintha meg akarnák a mutatni, hogy vegyük végre 

észre, hogy sablonszövegekkel kommunikálunk egymással, és egyetlen saját őszinte mondat 

se hagyja el a szánkat. Merész harcot vívnak mindannyian a saját történetükkel. A szó szoros 

értelmében tör-té-ne-tek, mivel az előadás jelenetei egy kissé töredezve követték egymást. Ha 

a fény lement, akkor tudtam, hogy új jelenet fog következni. Szívesebben néztem volna, ha 

hagyják a nézőt, hogy maga jöjjön rá, hogy új jelenetben van, és a jelenetek nyugodtan 

ússzanak egymásból ki-be.

Kudarc. Az egyes élethelyzetek, mint ahogyan a való életben, kudarcba fulladnak: családok 

hullanak szét, kapcsolatok mennek tönkre, szülőket kell nevelni, és a gyerekek a felnőttek. 

Érdekes kompozícióba kerülnek a helyzetek Örkény szövegei között, vagy fordítva. A színpad 

egyre tisztul, játszók egyre mélyebbre süllyednek a mocsokba, ebben a világban már a diák a 

tanár, és a tanár a diák. Státuszok cserélődnek, ordítás helyett énekre kelnek, a világ kifordul 

önmagából, a káoszból rend lesz. Mégis az az érzésem, hogy a jelentek mindössze felmutatják 

a valóságot, de arra nem akarnak reflektálni. Így a végén kissé furcsán cseng az, hogy a három 

srác olyan közhelyekkel próbálja minősíteni, összegezni az előadást, mint a kellettek volna 

„fingós poénok, vagy hónajmirigyesek”. 

Összegzésképp: Mi lenne, ha elmennék és meginnánk egy sört?

Kecskemét, 2012. április 20.

Fodcsa

Janus Sr: Tavaszvárás

villámkritika

Éjfél után a színházban – Wedekind ébredése

Tavaszvárás

(Janus Sr, Pécs)

Fáradtan, elcsigázva, megfogyva bár, de mégsem kevesen lehettünk tanúi a tegnapi utolsó előadásnak, a Ciróka 

Bábszínházban. A pécsi csoport a tabukat döntögető Frank Wedekind A tavasz ébredése című művét dolgozta fel. 

Szerencsésnek érzem magam, hogy láthattam! Leginkább azért, mert sohasem láttam még ilyen parádés alakítást 

diákszínpadon. 

A zenés betétek fantasztikus szövegeit tátott szájjal hallgattam – ez volt az előadás másik legnagyobb 

becse. Nagyon pozitívan hat a nézőre, hogy a gitárt mint kelléket alaposan kihasználják a játszók, szinte mindenki 

kezében megfordult. A fiatalok lelki problémáin kívül az előadásban helyet kap a másik generáció szólama is: mit 

gondol a szülő. A kettő ütköztetéséről szóló jelenetekben a színpad sötét, az arcok alulról való megvilágítása torz, 

könyörtelen és zord képet nyújt, és kifejezi, milyennek látja a diák a fölötte despota módon uralkodó szülőt, a 

zsarnok tanárt, akik közösen erőltetik bele a főszereplő fiút egy teljesítménykényszeres helyzetbe. A téma 

napjainkban is aktuális, hiszen ezer és ezer gyereket iratnak szüleik zseniképzőbe, gimnáziumba anélkül, hogy 

ismernék saját csemetéjük képességeit, érdeklődésének valódi irányát. Általános jelenség, hogy az embert ma már 

nem kell kizsákmányolni erőszakkal, hiszen hagyja magát kifosztani, rabszolga módon dolgozik, hogy elismerjék, 

hogy ne rúgják ki. Ezt a lóversenyt a gyerek még nem érzi, a szülők nyomására, a szeretetért cserébe veszi fel a 

hámot és hajtja igába a fejét. Aki nem tartja a tempót, lemarad. Szerettem ebben az előadásban, hogy mindezt 

egyfajta megengedő szarkazmussal, gúnnyal bevonva láthattam. Ettől a probléma még komoly maradt – láthattuk 

ezt az öngyilkosság jelenetében. Hogy még a halál sem veri fel a környezetet – az a tragédia. A záródal, amely egy 

viszonylag ismert magyar együttes muzsikája, láthatóan közelebb hozta a probléma gyökerét mind a játszókhoz, 

mind a nézőhöz. Még most is visszhangzik a fejemben.

Nem tudom nem dicsérni a színészi alakításokat. Aprólékosan, jól kidolgozott jeleneteket már láthattunk a 

nap folyamán, de itt – és most kivált az igazgató szerepét játszó fiatalemberre gondolok – eszméletlen 

kreativitással állunk szemben. Ha az igazgató és a diák karaktere egy kaptafára készült volna, akkor nen 

mondanám ezt. Az a bizonyos srác (nem tudom a nevét) „nagyon elkapta a figurát”. De a többiek is 

összeszedetten, közel hasonló energiával vettek részt a produkció megalkotásában. 

Kicsit későn esett le, hogy ez most a Wedekind-dráma, de ez nem zavart, a jelenetek váltásai élesek 

voltak, feszes tempóban játszotta végig a csoport az előadást, még így, éjfél után is. Összességében úgy gondolom, 

igen, ilyennek kell lennie egy ideális diákelőadásnak, ahol láthatóan mindenki jól érzi magát a színpadon, ahol a 

diákok karakterei nem egyformák.

Kecskemét, 2012. április 21.

Kollár Zsuzsi

Ifjú Morbid Színpad: Pszichedélia

villámkritika

Így volt…

Pszichedélia

(Ifjú Morbid Színpad, Kecskemét)

Pár ével ezelőtt, sőt sokszor még mostanában is pontosan úgy érzem magamban, mint ezen az 

előadáson. Már abban a pillanatban, amikor belépünk a nézőtérre és leültetnek minket a 

színpadra,   érezzük,   hogy   ez   valami   más   lesz.   Valami   szokatlanra   számítunk   és   nem 

csalódtam! 

Az átlagos tizenévesekről szóló történet   egyik pillanatról a másikra átcsap egy 

eszeveszett szürreális, pont ezért az elején kicsit értehetetlen belső utazásba. Amikor először 

megszólalt a zene, úgy éreztem én is házibuliban vagyok. Megdöbbentem a hatástól, soha 

nem gondoltam volna: az, hogy ott ülök a játszók között, ennyire erős lehet. Majd hideg 

futkosott az egész testemen, amikor a tömeg úgy mozdult,  mint a főszereplő, és felfogtam, 

hogy ez mind Ő! „Szerencsétlen” lány egy olyan  világba kerül, ahol semmit sem ért, és én 

tudom, hogy ez Ő maga! Nem éreztem magam biztonságban innentől kezdve egy percig sem, 

de nem a körülöttem szaladgáló emberek miatt!

Lehet, hogy én is ilyen vagyok belülről? Ez a gondolat egész előadás alatt ott 

motoszkált valahol hátul az agyamban. Egy percre sem kalandozott el a figyelmem, mert 

mindig volt valami effekt vagy éles hang vagy új zene vagy mozdulat, ami lekötötte. Az éles 

hangok, a kiabálás, a hangszínnel való játék olyan sok volt, olyan sűrű, hogy a végére tényleg 

úgy éreztem magam, mintha kiszakadtam volna a valóságból és máshol lennék. A kis katica, a 

mélabús   bagoly,   a   galambpár,   egyiküknél   sem   láttam   az   embert!   Csak   Őket.   A 

legmegragadóbb mégis a tengeri jelenet volt számomra! A sok buborék, ahogy ott mászkálnak 

mellettem az „élőlények”, a hangok…teljesen belesüllyedtem. Annyira kétségbe voltam esve 

az egész előadás alatt, mintha velem történne minden. Aztán jön a végén a feloldozás, a 

rádöbbenés, hogy itt mindent irányíthat, mert ez Ő! Az első kis élvezet a lány arcán, amikor a 

sast odaadja rókáknak és a tudat, hogy ezentúl minden más és talán jobb lesz! Mintha az 

utolsó pillanatban, amikor már tényleg nem bírom, kibukkannék a víz felszínére!

Csak, amikor a végén a házigazda keltegeti a maradék vendéget, akkor döbbenek rá, 

hogy ennek a történetnek volt eleje is. Olyan távolinak tűnik az a valóságos világot bemutató 

keret, hogy szinte el sem hiszem, hogy ebben darabban volt az is. Pedig mennyire jellemző: 

szülők elutaznak, tilos a házibuli, de már tudja az ember, hogy kiket hív meg. Nálam elérte a 

hatását a darab. Adott valamit, amit eddig senki és semmi.

Kecskemét, 2012. április 20.

Molnár Rebeka

TrActor Csoport: Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája

villámkritika

Bűntudatom van?

Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája

(TrActor Csoport, Győr)

Vajon milyen érzés megölni valakit? Ezt a kérdést feltehetnénk azoknak a fiatal középiskolásoknak, 

akik pár napja agyonlőttek egy lőtéren két férfit néhány használt fegyverért és némi pénzért, hogy 

aztán   egy   kaszinóban   elszórakozzanak   kicsit.   De   erre   a   kérdésre   –   helyettük   –   más 

középiskolásoktól kapok választ, egy diákszínjátszó fesztiválon.

Úgy érzékeltem ugyanis, hogy Varju Nándor és Korányi Bálint rendezése egy olyan 

Marquez-interpretációt tár a nézők elé, amely nem a múlt rekonstruálhatatlanságát, a valóság 

kideríthetetlenségét, nem a nyomozó kudarcát hangsúlyozza ki, hanem a gyilkosság okozta 

érzéseket, talán a felelősséget, és a bűntudatot, a tettek súlyát, és a tehetetlenséget. (És ez nem 

elhanyagolható apróság!) Jól kivehető ez a Vicario fivérek egyik kezdeti jelenetében, ahol éppen a 

testi tünetek érzékelése ejti kétségbe a gyilkosokat, a kankó, a koszosság érzése, a szagok. Ehhez 

kitűnően párosul a vér látványa, amely a börtönben ülő hentesek bűntudatát mutatja meg a 

befogadónak. Bűntudatot érez mindenki, aki nem figyelmezette Santiago Nazart, és aki nem 

akadályozta meg a gyilkosságot. Mindez szépen kidomborodik az előadás során. 

A színészi játék véleményem szerint egyenletes volt, nem voltak kiemelkedően vibráló 

karakterek, viszont mindenki kellő lélekjelenléttel igyekezett részt venni a produkcióban – ez 

nagyon fontos. A kreatív tér- és kellékhasználat jellemzően emelte a színjáték hatásmechanizmusát; 

szerintem a véres belek vizuális megjelenítését a Marquez-szöveg váltja ki a rendezőkből, ahogyan 

a gyilkosság jelenetének erőteljes, már-már gyomorforgató hatását is ennek köszönhetjük, de 

kifejezetten az előadás sajátja, hogy az ikrek kezében nincs kés, tulajdon kezük maga a fegyver. A 

rendezés „szexepilje”, hogy a nyomozónak tett vallomások dialógusai, az orvosi jelentés szimultán 

keveredik a megelevenedett szituációkkal. Ez teret enged a játék szabadságának. Nagyon örültem, 

hogy   nem   ugyanaz   a   diáklány   játszotta   a   menyasszonyt,   és   a   huszonhat   évvel   később 

számkivetettségében leveleket író „szerelmes szűz feleség” szerepét. Viszont vártam volna, hogy a 

híres „Itt vagyok” egy hangsúlyos befejezése legyen az előadásnak – de talán ez csupán női 

gyengeségemnek tudható be. Így a darab utolsó előtti pillanatában éppenséggel elsikkadt kissé, de 

helyette kaptam a darab elején egy klassz vizuális élményt: a kiterített hulla felett elmondott ima 

utáni jóízű tor akaratlanul is összekapcsolódik a disznóölő késekkel kivégzett ember látványával. 

(Mégiscsak egy disznó volt, aki halálát lelte?) Jó volt, hogy amikor a nászéjszakán hazahozott lány 

kinyögi Nazar nevét, akkor az előadás nem vállalja magára a bíró szerepét: nem tudom meg én sem, 

hogy mi történt. Épp emiatt nagyszerű a szöveg is, de talán jobban lehetett volna ezt a 

bizonytalanságot hangsúlyozni például a menyasszonyi készülődés jelenetében. Hiszen valójában 

„tökmindegy”, hogy megtörtént-e az a bizonyos dolog, vagy nem, a közerkölcs nevében kivégzésre 

ítélik Santiago-t az ikrek, és bár ők sem biztosak abban, hogy bűnös-e a férfi, abban igen, hogy meg 

kell-e halnia. De én, a néző szeretném érezni az igazságtalanságot, a kétségbeejtően csúszkáló 

emberi morált és a szerencsétlen szerelmi történetet. Persze egyáltalán nem valószínű, hogy ezzel 

mások is így vannak, és nem is kell így lennie, ez csak az én szubjektív benyomásom volt.

Összességében csupa jót mondtam a látottakról, és ez nem véletlen. Rendesen összerakott 

előadás volt ez, jól megkomponált dramaturgiával, kreativitással, meg mindenféle belsőségekkel és 

bensőséggekkel.

Kecskemét, 2012. április 20.

Kollár Zsuzsi

Petőfi Kvartett: Ádáméva

villámkritika

Az ember tragédiája 

Ádáméva

(Petőfi Kvartett, Sárbogárd)

Azt biztosan mindenki sejti, hogy Madách emberiség költeménye valójában nem tragédia, még ha a 

cím megtévesztő is. De abban is biztos vagyok, hogy amikor beültünk az előadásra, nem egy 

komédiára számítottunk. Kellemes volt-e a meglepetés? Számomra igen. El is magyarázom, hogy 

miért.

A báb-technika itt zseniális invenció, hiszen abban a miniatürizált Paradicsomban, amelyet 

egy rántással el lehet tüntetni, van valami olyasfajta kritikus humor, amely végigvonul később a 

nem bábos jeleneteken is, és segít eltávolodni a mű komolyságától, „nagyságától”. Olyannyira 

elszakít bennünket Madáchtól, hogy a kifogástalan szövegmondás dacára érezzük: ez már talán nem 

is az a mű. Nem bizony. De pont ez a jó benne. Ha magunk elé képzeljük színpadon az előadást, 

nem hinném, hogy bárkinek is sztereotíp módon megjelenik egy sztenderd „embertragédiája”. Nem, 

hiszen Madách életében nem mutatják be (nem is színpadra szánja), ha jó emlékszem Paulay Ede 

nyúl hozzá elöször. Azóta rengeteg idő eltelt, mégsem alakult ki konvencionális, rögzült rendezési 

elv e „dráma” esetében. Ezért aztán a legkülönbözőbb eszközökkel viszik színre ma is. Jelen 

esetben bábos technikával, végtelen humorral és élvezettel alkották meg a sárbogárdiak, és ha 

elfogadjuk, hogy ez nem Az ember tragédiája, akkor szeretjük nagyon. 

Szeretjük, mert jól ki van találva, hogy melyik pillanatban kell a bábot figyelnem, és melyik 

pillanatban veszik át a szerepeket a lányok. Szeretjük, mert könnyed és esetenként gúnyosan 

reflektál a mű komolyságára, mert kifigurázza a filozófiát (a tudás fájának gyümölcse egy Haribo-cukorka, amit csak úgy suttyomban kap be az egyik játszó), a tudományt (gondoljunk például 

Kepler csillagainak mérőszalaggal való vizsgálatára), a szerelmet (Danton belezúg az arisztokrata 

csajba, mindezt egy musical betét segítségével, mire Lucifer megjegyzi: „ez nem az a darab”). A 

ziccert, hogy a londoni színben a bábos-jelenet pontosan a teremtés paródiája, olcsó, fogyasztható 

művészetként való elárusítása mégis kihagyja Leszbovszki Anna, a rendező. Lehet, hogy a paródia 

paródiája már nem működne? A fókás jelenet táján már felgyorsul az előadás, mintha érezné a 

humorforrás állandóságából és az eszközök hasonlóságának folytonosságából adódó lankadó 

kacajhullámokat. (Ez értelmes mondat?) Tehát: nem baj, hogy nem volt hosszabb az előadás. Mert 

például a végére már sokadszor nevetek azon, hogy Éva hangja végony és magas. De ez nem 

probléma, mert nevetek, az viszont kicsit elgondolkodtató, hogy mi volt az üzenete, célja ennek az 

előadásnak, ha a vége is ugyanígy „el lett blöffölve”? Elhangzik a klerikális tanács: „Mondottam 

ember, küzgy és bízva bízzál!” – én mégse kapok itt már semmi pluszt. A plusz az volt, hogy végre 

láthatok gimiseket Madáchot élvezni, és ezt nem tudom eléggé megköszönni ennek a négy 

embernek. 

Szóval „egészségesnek”, ötletesnek találtam, amit láttam. Milyen jó lenne így elbagatelizálni 

néha a valóságot is, hogy aztán ebből a pozícióból reflektálhassak Az ember tragédiájának komoly 

oldalára! Mert van ám neki olyan, nem csupán legenda...

Kecskemét, 2012. április 20.

Kollár Zsuzsi

NNÁ-KIMI 11/B-Liget csoport: Liliom

villámkritika

Mit ér a Ferenc, ha Molnár?

Liliom

(NNÁ-KIMI 11/B-Liget csoport, Budapest)

Az előadás vágeztével a következő kérdés fogalmazódott meg bennem: valóban ennyire fontos a 

17-18 éves fiatalságnak a múlt század eleji cselédkérdés, a Budapestre felkényszerült peremrétegek 

szenvedései,   és   ha   igen,   akkor   ehhez   feltétlenül   a   népszínműből   kinőtt,   moralizáló,   szinte   már 

érzékeny drámairodalomhoz kell folyamodnunk?

Mi köze ehhez a darabhoz a játszóknak? Na jó, tekintsük feladatnak, alázattal adózunk a 

színházi munkának, és megcsináljuk. De hogy? Eljátsszuk? Vagy legyártjuk? 

Indul befelé a közönség a nézőtérre, ám a színpadon még civilkedő játszókat lát, akik aztán 

véresen   komolyan   végigszenvedik   a   szomorú,   megható,   igazságtalan   életet   a   színpadon.   Nem 

tagadom, vannak ígéretes tehetségek az osztályban, akik rendesen elvégezték a „melót”, és most 

büszkén   hátradőlhetnek;   ez   férfimunka   volt.   Csakhogy   a   színház   (azaz   a   diákszínjátszás)   nem 

munka,   hanem   játék.   Ha   nem   játszom,   akkor   halott   a   produkció.   Halott,   holott   az   kiderül   a 

Liliomból, hogy ennél ötvenszer több van ezekben a fiatalokban, mert még ezt is a legnagyobb 

tisztességgel, becsülettel adják elő. Szóval rossz a darabválasztás szerintem. Ezen kívül más baja 

nincs  az  előadásnak  – pontosabban a többi  ebből  következik.  Ebben  csupán  két-három  színészi 

alakításra van  lehetőség,  a többiek  semmilyen lehetsőéget sem kapnak  arra, hogy megmutassák 

magukat. Ezáltal aránytalanná válik a produkció mint diákelőadás. 

A kezdéssel is voltak problémák: mi a funkciója ennek a dalbetétnek az elején? Nem ez 

fogja elindítani a játékot. Nem volt kezdeti energia. Ennek a drámának a nyelvezete a vidékről a 

fővárosba költözött, cselédsorban tengődő, kvártélyokban meghúzódó szegénység nyelve; szó se 

róla, kifogástalan szövegmondással állunk szemben, dícséretes. A játék fizikai szintje a szöveg miatt 

háttérbe húzódik,  az egymásnak feszülő  karakterek  megformálását  kizárólag a  szöveg  vezeti. A 

Liliomot játszó fiatalember tökéletesen felépítette maga köré ezt a szerepet – de érti ezt a senkiházi 

ficsúrt, vagy csak összerakta? Julit is nehéz ma már elképzelni. Ebben az emancipált világban nincs 

az a nő, aki ilyen fojtott nyugalommal éli végig a despotaként uralkodó férje haláltusáját. Legalább 

dühöngene, úgy igazából. Ezt azért mondom, mert egyszerűen olyan összetett karakterek vannak a 

Liliomban, hogy azt nem lehet csupán a szövegből megkonsturálni. Szerintem tehát a szereposztást 

is meg kellett volna gondolni. Az üvegek hangjával való játék viszont dicséretes. A ligeti körhintás, 

mulatságos, verklis bohóság mol-ba forduló, torz mivolta mutatkozik meg benne. 

A   csoport   rendkívül   ügyes,   szorgalmas,   tehetséges,   csupán   a   rendezőt   terheli   minden 

vádaskodásom.   Ám   azokat   is   csak   abban   az   esetben   tartom   fenn,   ha   elfogadjuk,   hogy   egy 

diákelőadás rólatok, diákokról kell, hogy szóljon – és ez most nem valósult meg. Ha ezzel nem 

értetek egyet, akkor vegyétek úgy, hogy nem szóltam. 

Kecskemét, 2012. április 20.

Kollár Zsuzsi

Nagy Komiszok: Semmi ágán

villámkritika

Van remény

Semmi ágán

(Nagy Komiszok, Miskolc)

Semmi ágán ül szívem. „Hatvanhárom ember ülhet be” – szól a diktatórikus kijelentés, na, 

mondom,   miért   nem   lehet   nagyobb   tereket   használni,   az   előadásokhoz?   Előre   törtem, 

bementem, leültem. Remélem, megéri.

Kis teste hangtalan vacog. Próbálok személyes lenni, legalább annyira személyes, mint az 

előadás, ami a csoportról szólt. Nem neveket, vagy személyeket láttam, sokkal inkább 

benyomásokat, impressziókat. Nem a szöveg a fontos, hanem az, ami a tekintetekben van. A 

srácok tekintetében világok nyíltak meg. Nagyon örültem, hogy erre nem a szöveg korlátolt 

eszközeit használják. Formanyelvük a végletekig lecsupaszított szövegtöredékek szintjére 

szűkült. Helyet adva egy másik, sokkal értékesebb kevésbé megfogható formanyelvnek. Néha 

erre az a legmegfelelőbb, ha szöveg helyett csak zene szól, egy dallam, amely végig kísér 

engem mint nézőt az előadáson, segít átzökkenem a problémákon, egy ismerős dallam, ami 

hozzám szól.

Köréje   gyűlnek   szelíden.  Különböző korosztályok szájából különbözően hangzik József 

Attila hangja. Jó látni, hogy mindenki csak annyit vesz el a költő kosarából, amennyire 

szüksége van. Ha megakad ez a hang egy játszó szájában, az sem baj, viszont azt meg kell 

jegyezni, hogy csak akkor veszem ezt észre, ha ők reagálnak erre a botlásra.

És nézik, nézik a csillagok. Az egyszerűség az egyik legnehezebb művészi erény, és ezek a 

srácok képesek voltak arra, hogy elhiggyék magukról, hogy érdekesek, mindenféle akcióval 

telített, szájba rágott mozdulat, gesztus nélkül is. Milyen szép, mikor hatvanhárom ember 

lélegzetvisszafojtva figyeli, ahogyan egy tündérke besétál a színpadra, és ezzel megváltoztat 

mindent. Hatvanhárom ember jött be, és lett elbűvölve. Be kellett látnom nekem is, hogy ez 

nagyobb térben nem működött volna.

Kecskemét, 2012. április 21.

Fodcsa

Kéttannyelvű Gimnázium Színjátszó Csoportja, Balatonalmádi: Más Vár

villámkritika

Egész világ

Más Vár

(Kéttannyelvű Gimnázium Színjátszó Csoportja, Balatonalmádi)

Szeretem azokat az előadásokat, amelyek megteremtenek maguk köré egy világot, és ebben a 

világban tudnak létezni. A  Más Vár  című előadásban valóban egy egészen újonnan konstruált 

világot hoztak létre, amely törvényszerűségeire nekünk nézőknek kellett rájönni. 

Ütős. Nagyon nagy élmény színházban, amikor azt tudom mondani, hogy „jé tényleg”, ez tényleg 

ezért és ezért van. A felismerése annak, hogy a három lakhely külön „nyelvet”, vagy inkább zenét 

beszél nagyon érdekes jelenség a színházban. A gesztusok szerepét felváltják a zenei hangok által 

nyújtotta lehetőségek. Ennek a kettőssége adja az előadás feszültségét, és ugyanakkor ebben a 

feszültségben a humor különböző finom formái is megjelennek. Példaként az ütős hangszeres 

várnál a betontörő, mint az ideális közlekedési eszköz, egyszerre konstruktív, és dekonstruktív. 

Egyszerre építi a maga vára köré emelt világot, és rombolja le a másik várak zenei összhangját. 

Felmerül a kérdés, hogy vajon mi az, hogy zene? Talán erre a kérdésre konkrét választ nem kapunk 

az előadástól, mindenesetre azt megtudjuk, hogy a lehetőség ott van minden zörejben.

Fújós. Ha zeneiségről beszélünk, akkor viszont meg kell említenem a tempót. Az előadás eljátszott 

ezzel a fajta lehetőséggel is, néhol lassú, néhol viszont pergő jeleneteket láthattunk. Némely ponton 

az előadás nem tartotta a tempót, lemaradtak, ekkor az előadás leginkább a nézők köhögéseivel lett 

tele. Érdemes lenne pontosítani, esetleg bizonyos jeleneteket, mondatokat kihúzni, hogy a lassú 

tempó ne az „unalommal” legyen egyenlő, hanem ahogyan azt láttuk egy-két ponton (szemüveg 

levétel), humor forrása, esztétika minőség legyen. 

Pengetős. Külön ki szeretném emelni az előadásból a katonai sisakos ütős hangszeres fiút. Színpadi 

jelenléte, kimagasló tehetségről adott számot. Már vártam, hogy mikor láthatom a tekintetét, vagy 

hallhatom a hangját. Minden megszólalása mögött pontos elgondolás van, vélemény az adott 

világról, és viszony az adott dolgokhoz. Peter Brook mondta, hogy bejön egy ember a színpadra és 

nem történik semmi. Majd bejön egy másik, és bejön vele egy egész világ, úgy érzem, hogy vele 

tényleg bejött ez a világ, nagyon köszönöm. Az viszont a vezető részéről nagyon rossz húzás, hogy 

egy ilyen energiaforrást, ilyen, a színházi karakter megformálásáról egyedien gondolkodó srácot 

HÁTTAL állítani a nézőknek.

Összhang.  A  nézői   vélemények   nagyon   megosztottak   voltak,   volt   szerencsém   kihallani   egy 

beszélgetést, miszerint ez az előadás rossz volt. Én azért nem hinnék ezeknek a visszajelzéseknek, 

mert az indokolatlan megjegyzés sohasem vezet előre, ha csak dicsérném az előadást, akkor nem 

biztos, hogy elgondolkodnak az alkotók, hogy min lehetne még változtatni, és fordítva.

Mindenesetre   én  a  színházból  nagyon   pozitív   élménnyel   távoztam,  hiszen   az  előadás  egyes 

jelenetek   esetlenségével,   a   srácok   ripacskodásra   reflektáló   színjátszási   stílusával,   esetleges 

mesterkélt viccekkel együtt nagyon szerethető volt. 

Kecskemét, 2012. április 22.

Fodcsa

ADYÁK-13/D: Marat/Sade

villámkritika 

Őrület a kádban  

Marat/Sade 

(ADYÁK-13/D,Debrecen) 

Vasárnap délelőtt hamvainkból szedett össze minket fesztiválozókat a napfény, miközben az 

Ifjúsági Otthon udvarán néztük az előadást. Pontosabban nem udvar ez már, hanem egy 

elmegyógyintézet,  méghozzá a neves charentoni „ápolda”. Az udvaron fel alá járkáló 

bolondok és őrültek között vezet az út a nézőtérre. Még a rigók is meglepődve veszik 

tudomásul a helyszínváltást. Ami rögtön feltűnik a szemlélődőnek, hogy itt nem puszta 

játékos őrületről van szó, hanem tudatosan felépített alakokról, állapotokról. Dicséretes 

ahogyan a játszók mind lélektanilag, mind fizikailag megmutatták a rájuk osztott karaktereket. 

Furcsa bohócszerű sminkek, fehér ruhák, körbe-körbe járó szempárok, nevetések, röhögések, 

s olykor üvöltések visszhangoztak. A történet nem kell ecsetelni. A bolondok forradalmát 

szervező Marat és a róla író Sade marki sokak által kedvelt figura. Úgy érzem a rendező 

Bakota Árpád elsősorban a színészi eszközök a szituációk és a formavilág megismertetésére, 

tanítására használta az előadást. Éppen ezért, nagyon pontos váltásokat, kreatív térhasználatot, 

kiváló alakításokat figyelhettünk meg az előadásban. A fiatalok értették mit miért csinálnak, 

nem volt kétségem, hogy az őrület megjátszása mindvégig tudatos és ésszerűen irányított. 

Nagyon izgalmas koreográfiák születtek a dalok alá, és nem utolsó sorban tisztán, együtt és 

energikusan énekelt a csapat. Nem tudom hányszor játszott előadást láthattam, de mindvégig 

vezetett engem a játék magabiztossága. S olykor amikor technikai baki csúszott az előadásba, 

a  kétségbeesés  helyett az  „őrültek”  kiszóltak  rendezőjüknek,  hogy:  „Nem  ez  jön!”, és 

türelemmel kezeltek minden felmerülő problémát. Kiemelném a két főszereplő fiú játékát, de 

közülük is elsősorban a Sade markit alakító fiúét. Minden pillanatban, még a takarásban is 

állapotban volt, tekintetéből sugárzott a figyelem és a tudatos koncentráltság.  

Hiába ültem a lehető legrosszabb helyen, még így is teljes erejével lecsapott rám az előadás. 

Sajnos be kell valljam néhány pillanatról, pont a rossz szemszög miatt lemaradtam, de ez csak 

ösztönöz arra, hogy ha Debrecenben járok, nézzem meg az előadást eredeti helyén a pincében. 

Köszönöm, hogy részese lehettem az őrült forradalomnak. 

        Kecskemét, Április 22. 

        Sárosi Gábor 

NNÁ-KIMI 11/b Liget csoport: Liliom (2.)

villámkritika

Közönségsiker, kritikai kudarc. Vagy mégsem.

Liliom

(NNÁ-KIMI 11/b, Liget csoport)

A rendezésről: az előadás elején lévő dalt én elhagytam volna, számomra nem tett hozzá, és el sem 

indította az előadást. Jó a darabválasztás, van benne feladat, és a közönségre nézve is hálás. A 

karakterek ötletben, megvalósításban is humorosak, szerethetőek. Kicsit zavarók a köztes átállások, de 

az üvegekkel való zenei játék kárpótol, sokszor tovább is hallgattam volna még. Hogy a választás 

hibája-e, nem tudom, de nagyon sajnáltam, hogy a Julit, Liliomot, és a Marit játszókon kívül a többiek 

nem kaptak nagyobb lehetőséget a megnyilvánulásra. Ez a sajnálat csupán a játszók dicsérete, mert 

úgy gondolom, mindenki tudott volna még mit mutatni a közönség örömére.

A darabról: Molnár Ferenc híres jó humoráról, a neve ígéret a közönségsikerre. A nyelvezete szép 

feladatot ad, amelyet sokszor nagyon szépen megoldottak, de néha úgy éreztem ,   hogy a kellő 

hangerő és artikuláció hiánya miatt lemaradtunk egy-két nyelvi humormorzsáról. Liliom halála után 

változik a darab hangvétele is, ezen a ponton elvesztette az előadás azt az erejét is, amit az első felében 

a humor és a játék megteremtett. A végét megoldatlannak éreztem.

A  játszókról:   irigylem   a   rendezőt   a  jó  alapanyag   miatt,   mint   már   említettem,   jó   lett   volna   a 

mellékszereplőkből többet is többet látni, mert a jeleneteikből kiderült, hogy egy ígéretes csapattal 

állunk szemben. Szépen felépítettek a karakterek, végigviszi mindenki a magáét, kinek mennyi jut. A 

Liliomot játszó fiú erős jelenléttel bír a színpadon, és jó érzékkel nyúl a karakterhez. A Julit játszó 

lánynak  nagyon  szép  pillanatai   vannak  az  előadásban,   és  jó  választás  a  szerepre.  A  kiborulás 

mikéntjével nekem nem volt problémám, szerintem léteznek olyan nők, akik így élik meg az őket ért 

agressziót, lelki fájdalmat. A Marit játszó lányt külön szeretném kiemelni, bájos volt, és nagyon 

szerethető. (Persze nem csak ő.) Nagy feladat végig a színpad széléről kísérni az előadást civilkedés 

nélkül, koncentrált figyelemmel, az öröm, hogy ez itt megvalósulni látszott. Sajnálom viszont, hogy az 

előadást végigkísérte a zenei korrepetitor, szerintem a diákok vannak annyira ügyesek, hogy ezt belső 

segítség nélkül megoldják, legalábbis úgy tűnt, (de nem vagyok tisztábban a részletekkel).

Összegészében remek közösségi munkát láttunk, szép játékokkal, tehetséges játszókkal, egy nehéz 

előadásban. Ami a legfontosabb, a tapsból kivehető volt a közönség szeretete, és azután, hogy ti 

láthatóan élveztétek ezt csinálni, talán ez a legfontosabb.

Köszönöm az élményt!

Kecskemét, 2012. április 21.

Kultúr Rozi

Fapihe: Idehol

villámkritika

Kitt-katt

Idehol

(Fapihe, Bag)

Az éjjeli/asztali lámpa kattogása a kedvenc hangjaim közé tarozok. Mindig valami picit új 

kezdetét jelzi.

Amikor   beléptem   a   nézőtérre   és   megláttam   a   sok   lámpát   a   színpadon,   nagyon 

megörültem. Ez valami új, érdekes lesz, ilyet még nem láttam. Nagyon tetszett a tábortűz 

imitálása. Kicsit olyan volt, mint amikor olyat játszunk „minden lehet ez a tárgy, csak az nem, 

ami”. Bár egy kicsit hiányoltam a nyársat és a rátűzdelt dolgokat. 

  A táska felcsípése, és az a pillanat, amikor a másik srác elment „pirosesernyőbarátnőjével” 

igazán megdöbbentett. Őszintén szólva nem vártam egy ennyire mély megmozdulást, hirtelen 

jött és pontosan bemutatta azt, amit olyan sokszor tapasztalunk, hogy bár egyformák vagyunk, 

mégis szekáljuk a másikat sokszor pont azzal, ami esetleg bennünk is „hiba”.

A több kis szál mind róluk szólt. Fiatalokról különböző élethelyzetekben, olyanokban, 

amikbe   mindannyian   kerültünk   már.   Mindig   van   a   társaságban   olyan,   aki   először   süt 

szalonnát,   osztálykiránduláson   valahogy   senkinek   a   szemére   nem   jön   álom,   és   több   soron 

rádöbbentünk   már,   hogy   van   rosszabb   az     unalmas   várakozásnál,   ami   abban   a   borzalmas 

pillanatban   realizálódik   bennünk,   amikor   a   hangosbemondó   tájékoztat.   Mégis   kicsit 

bizonytalan  volt  az  egész.  Nem teljesen  állt  össze  a  sok kis   darab,  nem  találtam  azokat  a 

bizonyos    „ahha” összefüggéseket. A lámpás  ötlet, amilyen jónak bizonyult az elején pont 

annyira   lett   hátrányos   a   végére.   Sokszor   nem   láttam,   csak   a   lábakat,   de   a   én   az   arcot   is 

tanulmányoztam volna főleg egy ittas apa – szomorú fiú jelenetnél. Mi volt a pontos üzenet? 

A lámpák mindig csak egy kis szeletet világítottak meg a színpadon, a szereplők közül. Ennyit 

látunk mi is nap mint nap? Csak azt a kis részletet, amit éppen figyelni kell, figyelünk, a többi  

mind sötétségbe vész?

    Összességében a kreatív próbálkozás nagyon feldobta az átlagos történeteket, és egy kicsit 

más színben tüntette fel azokat. Elgondolkodtatott, amit nagyon köszönök.

Kecskemét, 2012.04.21.

Molnár Rebeka

   

Sztanyiszlavkij Ugrócsoport: Liliom

villámkritika

Van élet Sztanyiszlavkij után!

Liliom

(Sztanyiszlavkij Ugrócsoport, Nagykálló)

A színházi formanyelv nagyon sokféle lehet. Ki hogyan fogalmazza meg azt, hogy mit gondol 

a világról, és ezt milyen formába önti, döntés kérdése. A Nagykállói csoport az illúziókeltés 

színházát választotta erre a célra.

Felszállás a körhintára. Nagyon nagy feladat még egy hivatásos színész számára is ennyi 

szöveget ilyen pontossággal megtanulni, és azt érthetően visszaadni. A csoport tagjai kivétel 

nélkül pontos szövegtudásról adtak számot. De mi van még a szövegen túl? A karakterek 

motivációi, a gondolatok, ki nem mondott szavak, csendek. Az előadásnak a pergő szövegei 

nem hagytak időt arra, hogy megtörténjenek azok a dolgok, amik nem a felszínen vannak. 

Hiszen a kommunikációnknak a töredéke zajlik a verbalitás szintjén. A srácok hiába próbálják 

saját magukból felépíteni a karakterüket, az előadás tempója nem teszi ezt lehetővé. Néhol 

viszont, ahol levegőt tudunk venni, meg-megcsillan a szemükben a gondolatok tisztasága, a 

motivációk rendezettsége, és innentől fogva bármit mondhat az adott szereplő őszintén fog a 

színpadon megszólalni. A két lányban (Mari, Juliska) meg van ez a férfiak iránt érzett finom 

erotika…,de már mondani kell tovább a szöveget. Liliomban meg van a csibészség…,de 

mondani  kell  tovább  a  szöveget.  Ki  kell  emelnem  a  két  rendőrt,  amelyek  az  előadás 

kishányadának részét képezik, de az ő gondolkodásuk egyedi karakterek formál, akár legyen 

szó esztergályosról, vagy purgatóriumi vezetőről.

A körhinta forog.  A körhinta, akkor forog igazán, ha pontosan tudom, hogy mi a szándékom 

az előadással, tudni kell, hogy miért választottam ezt a darabot, mi az, amit ebből a darabból 

ki szeretnék emelni, és mik azok a kérdések, amiket ez által a darab által fel akarok tenni. 

Mivel Molnár Ferenc ezt a darabot 1909-ben írta több mint 100 éve. Ki kell mondjuk, hogy 

meghagyni dramaturgnak Feri bácsit nem jó ötlet, vagy legalábbis merész vállalkozás. Mert 

én   nem   arra   a   körhintára   akarok   felülni,   ami   100   éve   porosodik,   hanem   amit   a 

Sztanyiszlavszkij Ugrócsoport letisztázott és felújított.

Új menet a körhintán. Sztanyiszlavkijnak nagyon sokat köszönhetünk, és minden színházi 

embernek illik tudni róla, de nem szabad elfelejteni, hogy Ő a tegnap gyermeke, és a 

hagyomány tisztelet nem jelent egyet azzal, hogy a ma gyermekeitől (Robert Wilson, Peter 

Brook, Eugenio Barba, Bodó Viktor, Pintér Béla) nem meríthetünk ötletet, hogy aztán mi 

legyünk a holnap gyermekei.

Kecskemét, 2012.04.21.

Fodcsa

Arrabona Diákszínpad: MI, time

villámkritika

A ti időtök

MI, TIme

(Arrabona Diákszínpad, Győr)

A szombat este utolsó produkciójáról is elmondható, hogy humora visszhangra talált a közönség 

soraiban. A győriek büszkék lehetnek, a legkülönbözőbb eszközökkel nevettettek meg minket.

Gondoljunk csak a kezdésre! A színpadi játék egy „itt és most”-tal indult: feljön egy „öntelt” 

ember a színpadra, és elmondja azt a rövid monológot, hogy mi most örüljünk, mert láthatjuk őt, és 

nevessünk rajtuk. Aztán az előadás közepe táján három srác feláll, megáll a színpad közepén, 

egyikük közli, hogy most egy percig övék a színpad, mert Ricsi (Balla Richárd, rendező) nem írt ide 

nekik jelenetet. És mi, a közönség pedig nevetünk, el sem hisszük, hogy ott áll egy percig a három 

fiú; minden arcrezdülésük kacagásra késztet bennünket. Ezek a mozzanatok elmossák a színjáték és 

a valóság közti határokat, kizökkentenek bennünket a játékból, eszünkbe jut a valóságon nevetni, ez 

közelít a színház az egész világ-érzéshez. De eközben egy improvizációra épülő előadást látunk, 

humorgyakorlatokat, a fiatalok porblémáiból egy csokorral, a szüzesség elvesztését, és néha súlyos 

tévedéseiket, a játék komollyá válását, például amikor erőszakkal akarják megszerezni egy szűz 

lány vérét egy varázsfőzethez. Kizökkent bennünket a jelenetek többségének lezárása: „tanulnom 

kell az érettségire” – zombivá vált fiatalok kilépnek a diskurzusból és ezzel csöppenünk bele az új 

szintuációba. Ilyenkor a jelenet többi résztvevője kérdően, értetlenkedve néz a „zombira”, aztán 

legyintenek, megrántják a vállukat. Valószínűsítem, hogy az ötlet abból az érzésből született, hogy 

az életben is sok pillanatban bevillan az érettségi előtt álló fiatalnak, hogy neki tanulnia kell, ez a 

megoldása a jelenet lezárásának szintén egy kezdeményezés a realitás és a színjáték közti határ 

elhalványítására.   Szintén   a   fiúk   jelenete,   amikor   a   legkülönbözőbb   módokon   mesélik   el 

szüzességük   elvesztését.  Ahogy   közeledünk   a   legalacsonyabb   sráchoz,   egy   olyan   előfeltevés 

képződött meg bennem, hogy ő még szűz kell, hogy legyen. De hogyan fogja ezt elmondani. Egy 

régi, ismert és viszonylag gagyi magyar rapper egyik számának híres sorával teszi ezt meg: „A szex 

vajon mi?” A reakció órisási hahota. Sajnos a rappelés nem annyira volt hallható a nézőtér hátsó 

soraiban, amit nagyon sajnálok. 

A produkció egységes volt, végig fenntartotta a figyelmet, a poénok nem sikkadtak el, 

hanem csattantak, jól éreztem magam. Arra kíváncsi lennék, mit jelentettek a számok a pólókon – 

ezen gondolkodom azóta is. 

Kecskemét, 2012. április 23.

Kollár Zsuzsi

NNÁ-KIMI-11b: Babaszoba

villámkritika

Tükörjáték Játékországban

BABASZOBA

(NNÁ-KIMI-11b, Budapest)

A Babaszoba cím alapján egy színjátszófesztiválon hajlamos az ember először Ibsen híres művét várni, 

ám most szembementek az elvárásainkkal, bár már a programfüzet tudtunkra adja, hogy ezúttal a fenti 

cím alatt egy Lewis Carroll Aliz-történeteinek mozgásszínházra alkalmazott variációjával van dolgunk. 

A jól ismert történet(ek)et sokszor és sokféleképpen feldolgozták: film, animáció, színmű vagy 

éppen   videojáték   formájában.   A   mű   elidegeníthetetlen   fantazmagórikussága,   illetve   játékos 

szimbolikussága erre megadja az alapot és a lehetőséget, hogy mindig máshonnan és máshogyan 

építsék fel az újabb és újabb adaptációkat, úgy, hogy alig van köztük csak a szolgai hűségen, tehát 

teljes mértékben az eredetihez visszanyúló alkotás (talán az egy szem Disney-rajzfilm a kivétel). Most 

sem volt hiábavaló, vagy éppen unalmas a feldolgozás, bár itt a „feldolgozás” szó csalóka lehet, hisz az 

eredetiből talán 2-3 jelenet és néhány utalás maradt csak meg, bár azok a leghíresebbek és az eredeti 

lényegéhez   tartoznak.   Már   rögtön   az   indulás   felvezeti   ezt   a   rendezői   stratégiát,   a   zseniális 

színpadberendezéssel, amely egyrészt a mennyezetről lógó groteszk babák (ha elfelejtenénk őket, 

gondoljunk csak a Toy Story I.  eltorzított gyerekjátékaira), illetve az eredeti mű korának hangulatát 

felidéző fotelekig. Két fotelről van szó, elrendezésükkel rögtön leszögezve, hogy itt nem csak az Aliz 

Csodaországban  szolgál   eredetiként,   hanem   a   második   rész,   az  Aliz   Tükörországban  is.   A 

tükörmomentum pedig a kezdetektől a lezárásig fontos szerepet kap, mind a történések, a mozdulatok 

szintjén, mind pedig a darab szerkezetében is. 

A groteszk babák által megjelenített aspektus szintén kettős, hisz egyrészt a gyermeki én is 

megjelenik, másrészt a – rendkívül fontos szerepet betöltő – őrültek házi hangulatot is, amire ráerősít 

később a háttérben megjelenő NEM VAGY EGYEDÜL-felirat, valamint az erőteljesen jelenlévő zenék, 

amelyek közül nem egy a gyermekkorunkból ismert felhúzós játékok muzsikáiból kiindulva váltak 

horrorisztikus dallamokká. 

A színészek – vagy ez esetben táncosok –  (talán mindkét kijelentés helyes) mozdulataira is 

végig igaz volt a tükörjáték, nemegyszer egymás mozdulatait utánozták, ez esetben csak a világos és 

sötét színek örökös ellentéte jelezte szembenállásukat, hisz két oldal szembenállása jelenítődik meg, a 

tükör két oldaláé, az egyik oldalon a pikk, a másik oldalon a kőr kártyák (vagy a Tükörországra utalva 

a fekete és fehér bábuk, bár ez inkább csak szimbolikusan, a táncosok egymást irányító mozdulataiban 

van   jelen,   semmint   konkrét   utalások   szintjén,   mint   ahogy   az   a   kártyalapok   jelmezként   való 

felhasználásával is történik). Ugyanakkor a tükrök rendjét számtalanszor megtörik az egymás ellen 

irányuló indulatok, a folyamatosan jelenlévő halálfenyegetés, valamint az idővel színpadra kerülő 

szexualitás is, és itt felmerül a kérdés, amely további alapművek után kutat: a férfiak rendszerint a 

játékbaba és a hús-vér test formái között váltogatnak, esetleges Diótörő allúziókat is felvetve.

Ugyanakkor a Bolond Kalaposnál való teázás, illetve az ellenséges királynővel való csatajelenet 

kétséget sem hagy, melyik az a mű, amiből a legtöbbet merítettek, még ha az erőteljesen jelenlévő 

pszichotikus ábrázolások néha ezt kétségessé is teszik. Azonban ezek pusztán mozgással, zenével és 

fénnyel megjelenített ábrázolása olyan hatékonynak bizonyul, hogy képes lekötni az eredetit alaposan, 

vagy éppen egyáltalán nem ismerő nézőt is. 

Az őrült lázálom végül véget ér Aliz számára, ám még ekkor is kínozzák a felhúzós babaként 

rángatózó látomások, mígnem felcsendül a darab elején is hallott skandálás, és feltűnik a fényt adó 

lámpa, láthatóvá téve az őrület romjait: a játékok szétdobálva, a kártyalapok szétszórva. Aliznak 

elkerülhetetlenül szembe kell néznie őrületével.

Kecskemét, 2012. április 21.

Füzi Péter

ADYÁK/new wave: Á.G.N.E.S. (2.)

villámkritika

G-pont

Á.G.N.E.S.

(AYDÁK/new wave, Debrecen)

Megdöbbentő történet, megdöbbentő megoldásokkal, játékokkal és váltásokkal. Már amikor 

belépünk a színház épületébe véres papírlapok fogadnak szétszórva a földön „ez jó lesz”, 

gondoltam magamban. Furcsa kezdés az ajtóban, majd beengednek minket. Az ajtók lelki 

problémáival   foglalkozni   még   soha   nem   jutott   eszembe   vagy   mentálhigéniával   betömni 

réseket. De ezen nem is igazán elmélkedem, mert leköti minden figyelmem, ahogy a fiúk az 

ajtókkal bravúroznak, emelik, döntik, elkapják, látom, hogy jó fizikumúak, mégis hihetetlen 

látvány,   mintha   könnyű   hungarocell   lapokkal   dolgoznának.  Az   első   táncos   jelenet   után 

vártam,   hogy   mikor   szólal   meg   újra   a   zene   és   mozdulnak   meg.   Végtelenül   ötletes, 

szórakoztató, néhol akrobatikus elemeket tátott szájjal néztem és nem voltam vele egyedül.

A darab során számtalanszor kizökkentem, hirtelen nem tudtam hová tenni a dolgokat. 

Izgalmas volt, folyton keresni a miértet, de nem is vártam magamtól, hogy megtalálom. Csak 

hagytam, hagy sodródjak az őrülettel, átéljem a darab által, amit egy férjgyilkos érezhet!

„The women who killed her husband” – hirtelen   és pontosan váltott a karakterek között, 

mintha mind benne lenne, és kontrollálatlanul hol ez hol az bukkanna elő belőle.

Amikor teleshop-stílusban Setve és Stevie belekezdett a kínzóeszköz reklámába kicsit, 

megfagyott bennem a vér. Mi lesz itt? Ha már eddig is annyira bátran levetkőztek, akkor itt 

most tényleg valami durva dolgot fogunk látni? Szerencsére inkább komikusra hajlott a dolog 

és a mozgás elvonta a maradék figyelmemet is arról, hogy tulajdonképpen mit csinálnak azzal 

a csővel. Amit nagyon sajnálok, hogy a dobozok rejtélyét pontosan nem tudtam megfejteni. 

Nem tudtam pontosan eldönteni, hogy a bíróság Ágnes fejében volt, vagy a valóságban, de ez 

nekem még izgalmasabbá tette a dolgot.

Sok képet, és gondolatkezdeményt adott a darab, és a színészek játékának egy-két 

pillanatát (főleg a mozgások közül) sokáig meg fogom őrizni és előveszem, hogy tovább 

gondoljam. Kaptam valamit ez alatt a rövid órácska alatt, és ezt köszönöm!

2012. április 21.

Molnár Rebeka

    

ADYÁK/newwave: Á.G.N.E.S. (1.)

Villámkritika

Ápontgépont(hehehe)enpontepontespont

Á.G.N.E.S.

(ADYÉK/newwave)

A debreceni ADYÉK/new wave csoport Á.G.N.E.S. című előadása a jól ismert Arany János-balladát dolgozták fel. A történetnek csak a fontos elemeit tartották meg (a szeretőt teljesen 

kiírták, itt Ágnes öli meg a férjét, illetve a képzelődését sem (csak) az elmebaj, hanem a 

kábítószerek (is) a felelősek. Valamint a csoport mindenben a lehető legaktuálisabb próbált lenni, 

elég csak a zenei, illetve popkulturális utalásokra gondolni, vagy akár a rengeteg Kecskemétre, 

kecskemétiekre vonatkozó kiszólásra is.

A darab egy jól eltalált bakijátékkal kezdődik, és a későbbiekben is megmarad ez a 

rendkívül erős komikus vonal, amely egyrészt oldja, másrészt abszurd megvilágításba helyezi az 

eredeti szöveg rendkívül ijesztő, már-már thrillerbe hajló alaphangulatát.  Ez a kettőség nem csak 

a történések, és a szöveg szintjén jelent meg, hanem a fentebb már említett zenei vonalon is 

megjelentek, akárcsak a sűrűn előkerülő táncoknál, itt elég csak a kínzásra használt csárdásra 

gondolni.

Ugyanakkor végig jelen van eldönt(hete)etlen kérdésként az eredeti műben is jelen lévő, 

bár itt átfogalmazott kérdés. Se a nézők, se Ágnes nem tudja eldönteni, hogy a tárgyalása a 

fejében játszódik-e le, vagy pedig egy tényleges, bár A per bíróságára erősen hajazó tárgyaláson 

vesz-e részt. 

Ennek a kettőségnek a kialakításában természetesen a színészek remek játéka, bravúros 

mozgása is szerepet játszott. Bár a fentebbi sorokból úgy tűnik, a darab főszereplője Ágnes, ám a 

három fiatalember (akik folyamatosan váltogatták szerepüket) is vele azonos, hanem még 

nagyobb teret és figyelmet követeltek ki maguknak, és bár gyakran kalandoztak el az altesti, 

illetve erotikus poénok területén, sőt, az egyikük még (látszólag) meztelenre is levetkőzött; 

ezeket a kényes, néha a nézőknek is kényelmetlen szituációkat is teljes fegyelemmel kezelték.

Ugyanakkor a kettőség fenntartásában a rendezés, illetve a szöveg is nagy szerepet 

játszott, a tárgyalás szövegéből kinyíló, azt átértelmező szójátékok, újabb és újabb jelenetek, 

illetve ezekkel szemben a tárgyalásokat ábrázoló színdarabok és filmek általánosan használt 

technikája, a flashback mindkét elképzelést valószínűvé teszik. Ám megint csak Arany Jánoshoz 

visszatérve, ahogy a balladának is kötelező eleme az eldönthetetlenség, itt is felmerül a kérdés, 

szükséges-e egyáltalán eldönteni a kérdést.  (A Vörös Rébék a darabba való beidézése is erre 

játszik rá.)

Ugyanígy a darab díszletei, kellékei is csak az egymás mellett elcsúszó értelmezéseket 

erősítik, példának okáért a legfontosabb díszlet, az ajtó, amely egyszerre tárja ránk a ballada 

szövegét, valamint zárja el a férj holttestét, ezzel megjelenítve Ágnes elmebaját (vagy itt 

kábszeres  őrületét), amelyre csak rájátszanak az ajtó mentálhigiéniás állapotára vonatkozó 

kérdések, megállapítások.

Az  Ágnes asszony  ilyesforma, komikus feldolgozása igencsak aktuális, elég csak a 

mostanában   előkerült   félrefordításra   gondolni,   ami   után   egyesek   rögtön   Parti   Nagytól 

szeretnének végre Arany-átiratokat olvasni.

A fesztivál nézői ezzel a darabbal egyrészt mélyebb betekintést nyerhettek az egyik 

legismertebb magyar irodalmi műbe, valamint egy abszurd körutazást tehettek az emberi test és 

elme nem túl gyakran előkerülő aspektusai körül.

2012. április 21.

Füzi Péter

Budai Középiskola – Ködvelők: A Gyuri?

Villámkritika

(Budai Középiskola – Ködvelők)

A Gyuri?

Szombat délben állunk a Ciróka előtt, odajön egy lány és szemetet kér. Mire kell neki a mi használt zsebkendőnk?- a darabhoz. Odaadtuk és elment. Bementünk, beültünk a színpad közepére és jéé, a szemétkupacban ott a mi zsepink is!

A tér elrendezése már kíváncsivá tett minket, végülis mi is bent ültünk a szobában. Ez néha előny, néha viszont hátrány volt az előadás szempontjából. Olykor nem értettük, miért kell ott ülnünk a lábuk alatt, mikor a nagyobb megmozdulások inkább a nézőtér felé irányultak, és voltak olyanok is, amiket az első párnákon is alig láttunk, hallottunk, hát még a nézőtér utolsó soraiban... . Úgy éreztük, sok poén és párbeszéd elveszett, valószínűleg azért, mert kétfelé kellett játszaniuk, így könnyen kerültek takarásba, és sokszor befelé játszottak a nézőtérnek háttal, ami zavaró és érthetetlen lehetett. Szubjektív véleményünk szerint így, ekkora színpadon, nem volt jelentősége, hogy ott ültünk a „szobában”, mert a történéseknek nem voltunk jobban részesei, pedig az elrendezésből ezt vártuk volna. Talán jobban érvényesülhetett volna egy kis színpadon csak a nézőtér felé játszva.

            Alapvetően a történet igazán életszerű. Egy mai baráti társaság - sokszor azon nevettünk, hogy felismertük a tipikus karaktereket a közvetlen társaságunkból is. Megvannak a vezető egyéniségek, akik egymással rivalizálnak, és a többiek, akik nem szeretik, ha irányítják őket, tehát senkinek nem jó semmi, de mégis összetartja őket, hogy örömet akarnak okozni a barátjuknak, Gyurinak. Ki is az a Gyuri? Valójában úgy tűnik, ő a társaság központja, később kiderül, hogy egyben a körön belüli konfliktusok forrása is - talán nem is olyan nagy Barát!? Hiába a sok készülődés, begyakorolt tánc és a díszítés, a legnagyobb meglepetést mégis Gyuri okozta számukra…

Természetesen nem ismerjük a játszókat, de úgy tűnt, mindenki megkapta a „maga szerepét” az előadásban, a mindennapi életben is így képzelnénk őket (J), ezzel szemben  a színpadi jelenlét nem mindig volt egyenletes.

            Az előadás üdítő és szerethető volt így szombat délben, jól éreztük magunkat. Szórakoztató és élvezhető darabot láttunk. Külön dicséretes, hogy a szerző korunkbeli fiatal lány, ilyen szinten foglalkozik drámaírással. Gratulálunk, köszönjük az élményt és sok sikert kívánunk a továbbiakban!          

                                                                                  Kecskemét, 2012-04-21.                                                                                                      Szilvi, Dorina