Müszi, Muppet Show: Az én nagyapám

villámkritika

Generációváltás

Az én nagypapám

The Muppet Show

A  fesztivál   zárásaként   a   diákszínjátszók   korosztályát   aktívan,   szinte   nap   mint   nap   érintő 

probléma feldolgozását láthattuk a színpadon – a nagyszülők és az unokák viszonyát taglalta 

ugyanis a pécsi The Muppet Show csoport munkája.

A téma örök, és mint a darabból is kiderült, tudományosan is aktívan tárgyalt, így nem 

igazán lehet erről a mindenki által megélt szituációról újat mondani, de nem is feltétlenül kell, ha 

ennyire frissen és humorosan tudnak a témához nyúlni, különösen, hogy itt nem a nagyszülőkön 

vagy éppen az unokákon nevettünk, hanem éppen velük. Remekül ragadták meg a mindenki által 

ismert szituációkból fakadó helyzetkomikumokat, ám ugyanakkor a darab elejétől a végéig jelen 

volt a kérdésfeltevésekre és válaszadásokra biztató hangnem, nemegyszer direkt kimondva, 

kiemelve.

Ugyanakkor sokszor eltolódtunk a morbiditás, illetve a túlságosan is hangsúlyozott 

poénok felé, ami egy idő múlva, a folyamatos ismétlések eredményeképpen a figyelem rovására 

ment. Kivétel ez alól Desiré elénekelt története, mely a leginkább felelős volt a fentebb említett 

kérdések-válaszok megfogalmazásáért, ám az ezzel szembenálló Kerozin-szám, a  Nagypapa 

punk volt, túl sokszor tért vissza és erőteljesen elütött a darab általános stílusától.

A színészeket külön dicséret illeti meg a gyors váltásokért, ahogy az unokák szerepéből a 

folyamatosan jelenlévő szemüvegek segítségével egyik percről a másikra váltak nagyszülővé, 

majd vissza. Ezen kívül egyáltalán nem is volt kellék (a gitáron kívül), ami főleg a járókeretek 

megjelenítésekor jelenthetett volna nehézséget, ám ezt is a legkisebb probléma nélkül kezelték.

Összegzésként   kijelenthetjük,   hogy   igen   dicséretes   feladatra   vállalkozott   a   darab, 

amelynek azonban csak részben tudott megfelelni, ám ezzel is igen nagy hatást és benyomást 

tudtak kelteni, ami nem csak a nézők életkorát tekintve igen pozitív, hanem a manapság uralkodó 

attitűdök szempontjából is.

Füzi Péter

2012 április 22.

Zöld Macska Diákszínpad: Szorongás Orpheum

villámkritka

Szorongás nélkül az orfeumon

Szorongás orfeum

(Zöld Macska Diákszínpad, Szigetszentmiklós)

A fesztivál második napjának utolsó két előadására rányomta a bélyegét a szombat esti hangulat: 

olyan hálás közönséget kapott a Szorongás orfeum (és az Arrabona Diákszínpad is), amilyenről 

minden társulat álmodozik.

A poénok átütő erejű kacajhullámokat indítanak el a közönség soraiban, és ez bátorságot, 

szabadságot ad a játszóknak is. A darab kitűnő választás, a jelenetek pergő ritmusa még a késői órán 

is fenntartja a figyelmet. A zenei betétek nagy lendületet adtak a produkciónak, a boldog dallamok 

alapvetően   meghatározzák   a   hozzáálláásunkat   ahhoz   a   sok   apró   történethez,   amelynek   tanúi 

lehettünk. Jól kihasználta a csoport a tehetségeket, az adottságokat:  tangó gyönyörű volt, illett az 

előadás   ritmusába,   a   bűvész   kevésbé   bájos   segítőjének   arcberendezése,   fintora   humoros   volt, 

miközben egy másik, kontrasztjelenetben ugyanez a lány teljes lélekjelenléttel és komolysággal 

átéli a drogüggő szerepét. A kezdeti jelenetben szó szerint rámtelepedett a tanítónő gyermekének 

szorongó helyzete, és innentől kezdve egy pillanatra sem tévedt el az előadás ettől az üzenettől, 

vezérfonáltól. A térhasználat ügyes volt, bár a nézőtér bejárat felőli végéből nehezen lehetett látni a 

másik oldalon játszódó jelenetek egy részét. A jelenetek többségében mindig volt valami humoros, 

miközben megmaradt a téma komolysága. Gondolok például a párkapcsolati témájú jelenetekre, a 

vacsorára, a barátnők sminkelős-beszélgetésére. Sokszor egymásba ágyazódó konfliktusok sorozatát 

láthatjuk,   gondolok   itt   az   utolsó   jelenetre,   ahol   az   önző,   bunkó   srác   beszélgetése   átfűződik   a 

cigányokkal való vitába. 

Végeredményben nem csupán a közönség alaphangulata miatt aratott ekkora sikert – mert 

igenis nagy sikert aratott a csapat – hanem azért is, mert megfelelő arányban foglalt helyet a humor 

és a komolyság a színdarabban, s mivel a játszók önfeledten és határozottan adták át magukat a 

játéknak, a nézők is gond nélkül szárnyalhattak az előadással.

Kecskemét, 2012. április 22.

Kollár Zsuzsi

HMG-KIMI 11. d: A halálratáncoltatott leány

villámkritika

A halálratáncoltatott leány

(HMG-KIMI 11. d, Szentes)

Ha nem lehetsz azé, akihez a szíved húz…

A téma, ami mindig aktuális, bár korántsem újkeletű.

A szentesiek hozták a formájukat.

A cím nem árulkodik arról, hogy nem egy napjaink béli újságcikk lesz a forrás, de 

külön   tetszik   a   sejtelmesség.   Teljesen   egyszerű,   közismert   balladára   épülő   történetet 

láthattunk nagyon erős képekben a csoporttól. A gazdag lány, aki származása miatt nem lehet 

szerelmével, hiszen választottja szegény és árva is. Általános népi történet szerelemről, amely 

halállal végződik. Azt hinnénk, hogy erről már mindent elmondtunk, ismerjük a rövidke 

sztorit. Ám talán kevesebb beszéddel és több érzéssel tudnak még újat mondani/mutatni a 

HMG-sek. A csapat együtt, közösen ábrázolja az érzelmeket, szinte alig vannak egyéni súlyos 

motívumok,   a   nyomatékot   és   a   keretet   az   egység   adja   és   a   ritmus.   Az   arcokról 

temperamentum,   fájdalom,   bánat,   kimértség   sugárzik.  A  tömeg   sodor,   akár   a   tánc.  A 

figyelmemet is csak ő viszi. A karakteres egyéni megnyilvánulások (népdalok, táncok és 

próza) őszinték, és ami óriási pozitívum: segítik a körülöttük álló „tömeg” színpadi jelenlétét, 

munkáját. A jelmezek egységesek (ezzel is a tömeget erősítvén), a kellékhasználat minimális, 

jelzésszerű és visszafogott. Díszlet nélkül játszanak a fiatalok. Mondhatni, minden az elért 

hatást segíti. A tömeg él és nagyot üt a porondon. A gimis srácok – nagy meglepetésemre – 

hiteles felnőtt, jó fizikumú férfiakká váltak a színpadon. Nőket láttam magam előtt és 

korosztályokat mű és „gagyi” jelzések nélkül. Kiemelném a táncok jelentőségét, az egyéni és 

közös énekek súlyát, a ritmus nyomatékosító és húzóerejét. Vártam, hogy az anya reakcióját 

még ha nem is láthatom, de legalább elmeséljék nekem. Vajon emelt fővel és tartással fogadta 

fiatal lánya halálát vagy zokogással? Elvégre ő, és faluja hajtották a halálba…

Az előadás végig lekötött, éreztem a problémát a bőrömön. Megrázó volt. Köszönöm 

Nektek! Elgondolkodtam a látottakon és megnyugtatott, hogy én szerencsére olyan korba és 

olyan családba születtem, ahol örülnek a boldogságomnak és nem minősítik a páromat. 

Szomorúan hangzik, de ez életeket menthet meg.

Kecskemét, 2012. április 20.

Kovács Dóri

VMG-KIMI 12. d: Jövőképtelen

villámkritika

Elfogultan

Jövőképtelen

(VMG-KIMI 12. d., Budapest)

Úgy gondolom, szégyellheti magát az egész csoport, élén a rendezővel, hogy budapesti lakosként, és

színésztanoncként még nem jutott el hozzám az a lehetőség, hogy megnézzem ezt az előadást. :) Nehéz

megszólalni (még nehezebb írni) az előadás után, és ezzel láthatóan nem csak én vagyok így. Mindenki

érintve van, a kérdés csupán, hogy mit szelektál az ember magának az őt körülvevő helyzetből. Tetszik

a rendszer, nem tetszik, vélemény és kritika mindig van, kell, hogy legyen.

Nem visít, ha nem húzod a farkát. Szokták volt mondani nagyapáink. Hát most húzzák, de rendesen, és

mindenki befelé izzadja a mérgét, fosik szólani. Mert fosni kell. No de ha már tisztáztam a pártállásom

(ami amúgy nincs), hát szólnék pár szót a megvalósításról. Több VMG-s előadást volt szerencsém már

látni, így talán kijelenthetem, hogy a megszokott színvonalhoz méltó előadást hoztak létre. Hiába a

nagy akarás ugyebár, ha nyögés a vége, itt a nyögést inkább helyettesíteném a katarzissal, ha van ilyen,

szóval   nem   hiába   a   hiába.A   maszk,   a   bábtechnikák,   a   stilizált   mozgások   a   keleti   színházak

hagyományait idézik. Ezeket az önmagukban is erős színpadi rendszereket, itt nyugaton (?) sokszor

nagy mellényúlásokkal veszik használatba. Az előadás során ezeknek az eszközöknek az arzenálját

láthattuk, és nem lett tőle giccses, vagy nehezebben fogható. Olyan színpadi nyelvet teremtettek a

rendezők és a játszók, amilyet én még nem láttam. Nem látok kifogásolni valót a megvalósításban, a

szőrös szájúak biztos tudnak mondani, én ehhez kevés vagyok, és úgy érzem, ez a meló nem is érdemli

meg. Nagy pallosa a diákszínjátszó zsűriknek a „mi közük van a diákoknak az előadáshoz?”-kérdés

feszegetése. Nem kérdés, hogy a játszók érintettek a témában, nem csak mert kimondják, hanem mert a

néző érzi az előadásból. Itt nem eszköz a diák a rendező önkényes gondolatainak a közléséhez, itt

mindenki üzenni akart.Kódolt üzeneteket kaptunk, melyeket ha nem fejtett meg valaki, hát nagyot

kacagott, ha pedig vette az adást, akkor elszégyellte magát azon, hogy muszáj kacagnia. Gyönyörűen

ocsmányak   a   maszkok,   szépen   mozognak   a   bábok   az   apróktól   a   fehér   „valakiig”,   a   jelmezek

minimalisták   és   nagyon   kifejezőek.  A  maszkokkal   társított   tipizált   mozgások,   és   torzított   hangok

együttes játéka szörny tükörképét adja a valóságnak.                                                  

  Úgy kiemelnék jeleneteket, de hát mindet nem lehet. Úgy kiemelnék játszókat, de hát mindet nem

lehet. Na akkor vegyétek úgy hogy kiemeltem mindent és mindenkit, már ha számít.

Köszönöm  a kortárs színházi  minőséget,  a  kurázsit,  hogy szóltok  mások  helyett  is, igenis rajtunk

fiatalokon áll jövőnk. És hogy szólni érdemes, bizonyítja a véget nem érő tapsorkán, az elsumákolt

könnycseppek, és a következő előadásra battyogó torokgombócok.

Kecskemét, 2012. április 21.

Kultúr Rozi

FORDÍTSD MEG A LAPOT!!!

R O M M A G Y A R

Jövőképtelen

(VMG-KIMI 12.d, Budapest)

Észrevesszük-e, hogy évek óta fel van túrva Budapest belvárosa? Észrevesszük-e, hogy a „rücskös buzi” kamasz

kölkünk comingoutolni készül? Észrevesszük-e, hogy azok a bizonyos mindenkoriak már nem mondanak semmit,

amikor hozzánk intézik szavaikat a pulpitusról? És észrevesszük-e még, hogy az a zűrös, érthetetlen, és egészében

átláthatatlan világ, élet, ami körülvesz bennünket „mi magunk vagyunk”?

A „táltos” mesél – de amiről szól, az „nem az idők kezdete előtt történt”, hanem most van. Benne vagyunk a

létfeledettségben, és nem tudunk kivülről reflektálni a világra, mert világtalanok vagyunk. Ekkor jön egy Perényi

Balázs, egy Somogyi Tamás, és spotfénnyel megvilágítják előttünk, amit eddig nem sikerült a sötétségben felfedezni:

hogy  lassan  szörnyekké   válunk.  Az  arcokat   eltakaró  csúf,   groteszk   maszkok,  a  realitásból   kiszakadt  mozgás,  az

eltorzult emberi cselekedetek arcul csapják a nézőt, röhögünk, de azért éppen ideje elgondolkodni néhány üzeneten.

Hogy milyen is Budapest fölülről nézve, milyennek látja egy kívülálló. Hogy milyen az a világ, ahol az emancipált és

öntudatos évák már nem érzik anyának – ó ádám – magukat. („Elvetetem a nem gyerekünket.”) Hanem elkapartatják

magzataikat,   aztán   hófehér   ruhában   össze-összezuhannak.   „Érzékelhettünk”   egyfajta   általános   politikai-társadalomkritikai felhangot is, az európai, meg amerikai erkölcsi normarendszer megbomlásának gúnyos, groteszk,

helyenként mármár abszurd eszközökkel való sugalmazását. De ne ködösítsünk tovább. Ez a színházi formanyelv, ez a

fajta hatásmechanizmus inkább hatott az érzékeinkre, mint a tudatunkra, ezért nehéz elemeire bontani egy-egy jelenet

működését. A magántulajdonát torkaszakadtából védelmező (szerintem) csöves, aki azt üvölti: „az én autóm, az én

csekkfüzetem”, stb, olyasmit birtokol csupán, aminek emberek nélkül semmi jelentősége sincs. Ugyanez a birtoklás-fétis mutatkozik meg a disznósajtképű kislánynál, aki az épp megválasztott képviselő-apucitól színházat, kórházat,

hadsereget  kap,  hogy  aztán  úgy  játszhasson  az  emberi   életekkel,   hivatásokkal,   ahogy  éppen  kedve  tartja.   Ez  az

embertípus elvárja a színművésztől, hogy a színpadon Pikachu mozdulatait másolja, elvárja, hogy olyan tisztségeket

tölthessen be, amihez esetleg köze sincs, és nem tűr ellentmondást senki részéről.

A kis fehér emberke, a tiszta, a jó, aki látja ezt, aki nem tesz semmit, kontrasztanyagot képez, általa válik

érthetővé,  hogy  miért  nem mehetünk  el  a  káromkodó,  terhes  nő mellett,  az  ótvaros-bunkó  pesti  kutyát  sétáltató

párocska mellett, akik belekötnek másokba ok nélkül – és ez tényleg megtörténik a fővárosban – , hogy miért nem

hagyhatjuk most már annyiban saját barátaink kivándorlását az országból, és az idegenben magyarul beszélni rettegő

nem   magyarországi   magyarok   szenvedéseit.  Az   ország   kifosztásáról,   ellopásáról   már   nem   is   beszélve   –   („négy

dzsippem van”). Persze vannak ellenzékiek:  „fiatal magyarok rázzák az utcán”   tüntetés címszó alatt, mert nem

mehetnek egyetemre – apró kicsi fehér emberkék, akik később elvándorolnak, és angolul éneklik majd a Szózatot.

Az   előadás   fegy   antasztikus   csatornán   keresztül   ömleszti   ránk   ezt   az   eszméletet,   páratlan   rendezői

eszköztárral, erős színészi megoldásokkal. A darab menetének fragmentáltsága nem zavaró, épp ez járul hozzá a

lehető   leginkább   ahhoz,   hogy   nagydózisban   kapjam   a   problémákat.   Perényiék   és   a   csoport   nem   szándékozik

alternatívát felállítani, nem azt akarja megmondani, hogy hogy lenne jó, hanem csupán annyit, hogy ez így nem az, és

hogy miért. Az, ahogy lecsapódik bennünk egy-egy jelenet szintézise, maga az üzenet – ez nem közvetlen és nyílt,

ezeket az üzeneteket mindenki más szinteken tudja dekódolni. Remélhetőleg mindenkinek sikerült.

Kecskemét, 2012. április 21.

Kollár Zsuzsi

Kabócák: Vallomás

villámkritika

Arcok. Harcok. Kudarcok.

Vallomás

(Kabócák, Pécs)

Arcok.  Beléptem a színházterembe, és a helyemet keresve azon gondolkoztam, hogy mi 

mindenből   lehet   színházat   építeni.   A   pécsi   srácok   elsőnek   szemétdombnak   tűnő 

papírhalomból   kialakított   teret   választották   színházuk   helyszínévé.   Ígéretesnek   tűnik, 

gondoltam, vajon milyen világot nyitnak meg előttem. Nem kellett csalódnom az először 

papírnak   hitt   szemét   egyik   pillanatban   mobiltelefon,   a   másik   pillanatban   csákó,   a 

harmadikban nyakkendő és a sort még folytathatnám. Örültem, hogy ezek a vagány arcok 

emberi történeteket hoznak létre ebben a szemét alá bújt miliőben, ahol felelős döntést nem 

képes hozni se gyerek se szülő. Mindenki a saját malmára hajtja a vizet, csak az a fontos, 

hogy „én rendben legyek”, csak az a fontos, hogy „én mit érzek”. „Gyerekek, beleszerettem 

egy másik nőbe, és itt hagylak titeket” – hangzik egy érzéstelen apuka szájából. „Szeretlek és 

te nem fekszel le velem? Hát csak magadra gondolsz?”- mondja egy srác, aki csak a saját f…

feje után megy.  

Harc.  A néhol már fárasztó szójátékok csatáját (a nyelvi humornak ezt a szintjét), sem 

Örkény, sem az előadás nem hagyja ki. Mintha meg akarnák a mutatni, hogy vegyük végre 

észre, hogy sablonszövegekkel kommunikálunk egymással, és egyetlen saját őszinte mondat 

se hagyja el a szánkat. Merész harcot vívnak mindannyian a saját történetükkel. A szó szoros 

értelmében tör-té-ne-tek, mivel az előadás jelenetei egy kissé töredezve követték egymást. Ha 

a fény lement, akkor tudtam, hogy új jelenet fog következni. Szívesebben néztem volna, ha 

hagyják a nézőt, hogy maga jöjjön rá, hogy új jelenetben van, és a jelenetek nyugodtan 

ússzanak egymásból ki-be.

Kudarc. Az egyes élethelyzetek, mint ahogyan a való életben, kudarcba fulladnak: családok 

hullanak szét, kapcsolatok mennek tönkre, szülőket kell nevelni, és a gyerekek a felnőttek. 

Érdekes kompozícióba kerülnek a helyzetek Örkény szövegei között, vagy fordítva. A színpad 

egyre tisztul, játszók egyre mélyebbre süllyednek a mocsokba, ebben a világban már a diák a 

tanár, és a tanár a diák. Státuszok cserélődnek, ordítás helyett énekre kelnek, a világ kifordul 

önmagából, a káoszból rend lesz. Mégis az az érzésem, hogy a jelentek mindössze felmutatják 

a valóságot, de arra nem akarnak reflektálni. Így a végén kissé furcsán cseng az, hogy a három 

srác olyan közhelyekkel próbálja minősíteni, összegezni az előadást, mint a kellettek volna 

„fingós poénok, vagy hónajmirigyesek”. 

Összegzésképp: Mi lenne, ha elmennék és meginnánk egy sört?

Kecskemét, 2012. április 20.

Fodcsa

Janus Sr: Tavaszvárás

villámkritika

Éjfél után a színházban – Wedekind ébredése

Tavaszvárás

(Janus Sr, Pécs)

Fáradtan, elcsigázva, megfogyva bár, de mégsem kevesen lehettünk tanúi a tegnapi utolsó előadásnak, a Ciróka 

Bábszínházban. A pécsi csoport a tabukat döntögető Frank Wedekind A tavasz ébredése című művét dolgozta fel. 

Szerencsésnek érzem magam, hogy láthattam! Leginkább azért, mert sohasem láttam még ilyen parádés alakítást 

diákszínpadon. 

A zenés betétek fantasztikus szövegeit tátott szájjal hallgattam – ez volt az előadás másik legnagyobb 

becse. Nagyon pozitívan hat a nézőre, hogy a gitárt mint kelléket alaposan kihasználják a játszók, szinte mindenki 

kezében megfordult. A fiatalok lelki problémáin kívül az előadásban helyet kap a másik generáció szólama is: mit 

gondol a szülő. A kettő ütköztetéséről szóló jelenetekben a színpad sötét, az arcok alulról való megvilágítása torz, 

könyörtelen és zord képet nyújt, és kifejezi, milyennek látja a diák a fölötte despota módon uralkodó szülőt, a 

zsarnok tanárt, akik közösen erőltetik bele a főszereplő fiút egy teljesítménykényszeres helyzetbe. A téma 

napjainkban is aktuális, hiszen ezer és ezer gyereket iratnak szüleik zseniképzőbe, gimnáziumba anélkül, hogy 

ismernék saját csemetéjük képességeit, érdeklődésének valódi irányát. Általános jelenség, hogy az embert ma már 

nem kell kizsákmányolni erőszakkal, hiszen hagyja magát kifosztani, rabszolga módon dolgozik, hogy elismerjék, 

hogy ne rúgják ki. Ezt a lóversenyt a gyerek még nem érzi, a szülők nyomására, a szeretetért cserébe veszi fel a 

hámot és hajtja igába a fejét. Aki nem tartja a tempót, lemarad. Szerettem ebben az előadásban, hogy mindezt 

egyfajta megengedő szarkazmussal, gúnnyal bevonva láthattam. Ettől a probléma még komoly maradt – láthattuk 

ezt az öngyilkosság jelenetében. Hogy még a halál sem veri fel a környezetet – az a tragédia. A záródal, amely egy 

viszonylag ismert magyar együttes muzsikája, láthatóan közelebb hozta a probléma gyökerét mind a játszókhoz, 

mind a nézőhöz. Még most is visszhangzik a fejemben.

Nem tudom nem dicsérni a színészi alakításokat. Aprólékosan, jól kidolgozott jeleneteket már láthattunk a 

nap folyamán, de itt – és most kivált az igazgató szerepét játszó fiatalemberre gondolok – eszméletlen 

kreativitással állunk szemben. Ha az igazgató és a diák karaktere egy kaptafára készült volna, akkor nen 

mondanám ezt. Az a bizonyos srác (nem tudom a nevét) „nagyon elkapta a figurát”. De a többiek is 

összeszedetten, közel hasonló energiával vettek részt a produkció megalkotásában. 

Kicsit későn esett le, hogy ez most a Wedekind-dráma, de ez nem zavart, a jelenetek váltásai élesek 

voltak, feszes tempóban játszotta végig a csoport az előadást, még így, éjfél után is. Összességében úgy gondolom, 

igen, ilyennek kell lennie egy ideális diákelőadásnak, ahol láthatóan mindenki jól érzi magát a színpadon, ahol a 

diákok karakterei nem egyformák.

Kecskemét, 2012. április 21.

Kollár Zsuzsi

Ifjú Morbid Színpad: Pszichedélia

villámkritika

Így volt…

Pszichedélia

(Ifjú Morbid Színpad, Kecskemét)

Pár ével ezelőtt, sőt sokszor még mostanában is pontosan úgy érzem magamban, mint ezen az 

előadáson. Már abban a pillanatban, amikor belépünk a nézőtérre és leültetnek minket a 

színpadra,   érezzük,   hogy   ez   valami   más   lesz.   Valami   szokatlanra   számítunk   és   nem 

csalódtam! 

Az átlagos tizenévesekről szóló történet   egyik pillanatról a másikra átcsap egy 

eszeveszett szürreális, pont ezért az elején kicsit értehetetlen belső utazásba. Amikor először 

megszólalt a zene, úgy éreztem én is házibuliban vagyok. Megdöbbentem a hatástól, soha 

nem gondoltam volna: az, hogy ott ülök a játszók között, ennyire erős lehet. Majd hideg 

futkosott az egész testemen, amikor a tömeg úgy mozdult,  mint a főszereplő, és felfogtam, 

hogy ez mind Ő! „Szerencsétlen” lány egy olyan  világba kerül, ahol semmit sem ért, és én 

tudom, hogy ez Ő maga! Nem éreztem magam biztonságban innentől kezdve egy percig sem, 

de nem a körülöttem szaladgáló emberek miatt!

Lehet, hogy én is ilyen vagyok belülről? Ez a gondolat egész előadás alatt ott 

motoszkált valahol hátul az agyamban. Egy percre sem kalandozott el a figyelmem, mert 

mindig volt valami effekt vagy éles hang vagy új zene vagy mozdulat, ami lekötötte. Az éles 

hangok, a kiabálás, a hangszínnel való játék olyan sok volt, olyan sűrű, hogy a végére tényleg 

úgy éreztem magam, mintha kiszakadtam volna a valóságból és máshol lennék. A kis katica, a 

mélabús   bagoly,   a   galambpár,   egyiküknél   sem   láttam   az   embert!   Csak   Őket.   A 

legmegragadóbb mégis a tengeri jelenet volt számomra! A sok buborék, ahogy ott mászkálnak 

mellettem az „élőlények”, a hangok…teljesen belesüllyedtem. Annyira kétségbe voltam esve 

az egész előadás alatt, mintha velem történne minden. Aztán jön a végén a feloldozás, a 

rádöbbenés, hogy itt mindent irányíthat, mert ez Ő! Az első kis élvezet a lány arcán, amikor a 

sast odaadja rókáknak és a tudat, hogy ezentúl minden más és talán jobb lesz! Mintha az 

utolsó pillanatban, amikor már tényleg nem bírom, kibukkannék a víz felszínére!

Csak, amikor a végén a házigazda keltegeti a maradék vendéget, akkor döbbenek rá, 

hogy ennek a történetnek volt eleje is. Olyan távolinak tűnik az a valóságos világot bemutató 

keret, hogy szinte el sem hiszem, hogy ebben darabban volt az is. Pedig mennyire jellemző: 

szülők elutaznak, tilos a házibuli, de már tudja az ember, hogy kiket hív meg. Nálam elérte a 

hatását a darab. Adott valamit, amit eddig senki és semmi.

Kecskemét, 2012. április 20.

Molnár Rebeka